Anyupszi

2018\10\16

Hitvallásom a gyermeknevelésről

Elfogadom a gyermekem személyiségét. Viselkedésétől és érzelmeitől függetlenül tiszta szívemből szeretem. De: nem dicsérem meg, ha elhappolja más elől a hintát. Nem biztatom arra, hogy tolakodjon előre a villamoson. Rászólok, hogy segítsen a testvérének kezet mosni. Megjegyzem, ha nem a megfelelő hangnemben szól. Elvárom, hogy bizonyos szabályokat betartson, a feladatait elvégezze. Mindig az igazat mondom neki. Felvállalom a nehéz helyzeteket is. Bocsánatot kérek tőle, ha igazságtalan voltam. Megmagyarázom az érthetetlent, hogy ő is megérthesse. Elismerem, amikor helyesen cselekedett. Kiemelem az erősségeit, hangsúlyozom a nagy teljesítményeit. Elemzem a különféle minket ért helyzeteket, nyomatékosítva a jó példát, elméletben javítva a rosszat.

Mert:

Szeretném, hogy a gyermekem becsületes legyen. Tudom, hogy bajba kerülhet.

Szeretném, hogy a gyermekem lelkiismeretes legyen. Tudom, hogy nehezebb sorsa lehet.

Szeretném, hogy a gyermekem őszinte legyen. Tudom, hogy elutasíthatják.

Szeretném, hogy a gyermekem egyenes legyen. Tudom, hogy elnyomhatják.

Szeretném, hogy a gyermekem hiteles legyen. Tudom, hogy próbára tehetik.

Szeretném, hogy a gyermekem megbízható legyen. Tudom, hogy számára ez teher lehet.

Szeretném, hogy a gyermekem önzetlen legyen. Tudom, hogy hátrányt szenvedhet.

Szeretném, hogy a gyermekem segítőkész legyen. Tudom, hogy kihasználhatják.

Szeretném, hogy a gyermekem bízzon. Tudom, hogy csalódhat.

Szeretném, hogy a gyermekem szívből szeressen. Tudom, hogy sérülhet.

Szeretném a gyermekeimet értékek mentén nevelni, hogy ne tévesszék össze a talmi csillogást a Nap éltető erejével. Szeretném, ha erős gyökereket eresztenének, hatalmas koronát növesztenének és egyenes törzzsel élhetnének. Szeretném, hogy felismerjék és elfogadják a szükségleteiknek megfelelő testi, lelki és szellemi táplálékot. Szeretném, hogy képesek legyenek jó szívvel odaadni lényük gyümölcsöző kifejeződéseit. Szeretném, hogy szilárdságuk és erejük kijelölje helyüket a világ rendjében, ám rugalmasságuk és alkalmazkodóképességük bármilyen körülmény ellenére biztosítsa virágzásukat. Szeretném, hogy tudják: soha nincsenek egyedül!

Hiszem, hogy a hosszú távú célok előbbre valók, mint a rövid távúak. Hiszem, hogy a mélység fontosabb, mint a felszín. Hiszem, hogy a minőség több, mint a mennyiség. Hiszem, hogy a szeretet és a kapcsolódás a legnagyobb gazdagság.

Nem baj, hogy a gyermekeim nem érzik mindig jól magukat, ha ettől jobb emberek lehetnek. (Hiszem, hogy boldogabbak is!)

20180830_173718.jpg

2018\10\09

Elrejtett életek

Régebben olvastam az alábbi sorokat, ám annyira megragadtak bennem, hogy mai napig a fülembe csengnek. A szerző általuk kívánta nyugtatni azokat az önmarcangoló anyákat, akik úgy érzik, képtelenek minden elvárásnak megfelelni. Az őket ért negatív minősítésre, burkolt vagy nyílt kritikára válaszul e gondolatmenetet ajánlja: "Akinek nincs gyereke, nem tudja. Akinek kevesebb gyereke van, mint neked, nem tudja. Akinek kisebbek a gyerekei, nem tudja."

Mennyire igaza van! A sort pedig szabadon folytathatnánk tovább: Akinek egészséges a gyereke, nem tudja. Akinek van segítsége, nem tudja. Aki párkapcsolatban él, nem tudja. Aki jómódban él, nem tudja. Aki nem a te életedet éli, soha de soha nem fogja tudni! Talán csak, ha figyel rád. Ha meghallgat. Megismer. Melléd áll.

Hogyan is ítélkezhetnék feletted? Mit tudhatok én a te életedről? Látom, hogy elfáradtál. Talán beteg a gyereked vagy te magad. Látom, hogy feszült vagy. Talán összevesztél a férjeddel vagy túl sok a teendőd a mai napra. Látom, hogy szomorkodsz. Talán elvesztetted egy szeretted vagy nem találod a helyed az életben. Nem vagy képes mindig tökéletesen felöltöztetni a gyerekedet. Nem tudod mindig a legjobb megoldást kitalálni a megnyugtatására. Néha túl engedékeny, máskor türelmetlen vagy. Olykor elfelejtesz ezt-azt, máskor túlzásba esel. Bizonyos helyzeteket rosszul mérsz fel. Elkésel, kapkodsz. Sok a feladatod, egyedül érzed magad.

Elfogadásra lenne szükséged? Együttérzésre? Megerősítésre? Segítségre? Tanácsra? Példamutatásra?

S ha esetleg ezekből te magad is tudnál adni, kérlek tedd meg! Hisz valahol egy másik anya küzd a mindennapok terheivel. Hidd el, hálás lesz neked!

received_345855342824067.jpeg

 

2018\09\14

Sírás, nevetés...

Hiszek abban, hogy a gyerekek alapvetően jók és szeretnék magukat kellemesen érezni, mindezt úgy, hogy közben az őket körülvevő világgal is pozitív kapcsolatokat ápoljanak. Néha viszont különféle negatív érzelmek kerítik őket hatalmukba. Ilyenkor panaszkodnak, keseregnek, zokognak, ordítanak, rendetlenkednek, csapkodnak. Kiinduló álláspontom a mindent elsöprő érzelmek vonatkozásában, hogy az élet természetes velejárói. Jönnek és mennek. Túl nagy jelentőséget nem kell tulajdonítanunk nekik. Akkor érdemelnek kitüntetett figyelmet, ha gyakoriságuk vagy intenzitásuk tekintetében szélsőségesek vagy azzá válnak. Például, ha egy kisgyerekbe "belebújik a kisördög" és egyszerűen nem akar kereket oldani, vagy a "hisztimanó" a szokottnál sokkal gyakrabban bukkan föl, esetleg tartósan bujkál szomorúság csöppségünk szemében.

Az a nézet, talán már köztudott, hogy ha nem kívánunk valamit megtenni/megvenni gyermekünk számára, akkor a hiszti ne szolgáljon számára eszközül az általa vágyott dolog eléréséhez. Hisz amikor a kicsi a kiborulása eredményeképpen bizonyos javakhoz jut, megtanulja, hogy ez a megfelelő módszer a szülői hozzáállás módosításához. Vagyis megerősítést nyer eme - felnőttek számára kevéssé kívánatos - viselkedési mód, gyermekünk előszeretettel fogja újra és újra alkalmazni. Viszont a vágyai be nem teljesülését kísérő negatív érzelmek igenis megilletik őt. Mi, felnőttek is elszomorodunk vagy feldühödünk, ha valami nem a terveink szerint alakul. Egy kisgyereknek is joga van sírni vagy morgolódni, ilyen módon levezetve a benne felgyülemlett feszültséget.

Mit tehetünk szülőként, hogy segítsünk neki? Ha képesek vagyunk elfogadni az érzéseit, biztosítjuk szeretetünkről, akkor ebben a biztonságos légkörben elengedheti magát és ezzel együtt lelki fájdalmának terhét is szélnek eresztheti. Viszont felmerült bennem néhány kérdés ezzel a szülői attitűddel kapcsolatban.

Ha MINDEN egyes negatív érzelemnek figyelmet szentelünk, nem tulajdonítunk-e ezáltal túlzott jelentőséget nekik? Nem dominálják-e őt vagy esetleg az egész családot ezek a kellemetlen hatások?

Ha MINDIG negatív érzelmet megélő gyermekünkkel maradunk és meghallgatjuk a siralmait, nem gyengítjük-e ezzel megküzdési képességeit, arra tanítván, hogy egyedül képtelen megbirkózni a nehéz és ijesztő érzésekkel?

Ha TELJES elfogadást nyer minden érzelmi megélése, nem lesz-e motiválatlan érzelmeinek megfelelő mederbe csatornázására, kulturált kifejezésére?

Nem gyengítjük-e a túl sok mankóval? Képes lesz-e optimális frusztráció nélkül önállóan megállni a helyét az életben? Nem vesszük-e el tartását érzelmeiből adódó viselkedésének feltétel nélküli elfogadásával? Nem kötik-e le túlságosan aprócska érzések és érzelmek a figyelmét, mert megerősítéseink révén szuperérzékennyé válik? Vajon mi, szülőként mennyire járulunk hozzá gyermekünk belső tüzeinek szításához, könnyeinek tajtékzó áradásához?

Az érzelmek szépen elmúlnak maguktól, néha az is elég, ha hagyjuk!

20180814_100340.jpg

 20180814_100315.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2018\09\10

"Könnyű álmot hozzon az éj"

Mikor Dorka lányom megszületett, nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a lehető legjobban figyeljek szükségleteire, maradéktalanul kielégítsem azokat.  Hiszen egy csecsemő nem képes még késleltetni. Számára rendkívül megterhelő a stressz, mely abból adódik, hogy jelzéseire nem érkeznek válaszok. Akármikor sírt, én próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a gond, és eszerint kezeltem a helyzetet. Igény szerint szoptattam, ringattam, hordoztam, szórakoztattam, nyugtattam, altattam. Szimbiózisban voltunk, a legmélyebb szeretet-egységben. Aztán elérkezett az a pont, amikor azt vettem észre, hogy hiába álmos, sírva tiltakozik a lefekvés ellen. Valószínűleg nem a szeparációval volt gondja, hisz vele voltam. Talán az élményekben gazdag környezettől való elszakadást nehezményezte. A hetek-hónapok alatt már kialakult az igényeihez alakított stabil napirendünk, ami strukturálta az időnket. Nem szerettem volna hosszas huza-vonába kezdeni az altatásával kapcsolatban, ezért az alábbi pár alapvetéssel a fejemben arra a döntésre jutottam, hogy határozottan kiállok a lefektetésével kapcsolatos elképzeléseim mellett.

1. A stabilitás, rend fenntartása. Az egyéni és életkori igényekhez alakított, optimális fejlődését biztosító keretek biztosítása. Kiemelten fontosnak tartom, hogy a megfelelő mennyiségű alvásban legyen része és bizonyos kijelölt időpontokban történjen a fektetés. A kiszámíthatóság a kiegyensúlyozott családi élethez is hozzájárul.

2. A belső biztonság megteremtése. A nyugodt alváshoz szükséges optimális körülményeket továbbra is biztosítom: besötétített szoba, csend, kapcsolódás: úgy, mint ringatás, anyai testközelség, altatódal éneklése vagy mesemondás.

3. A gyerek érdekeinek szem előtt tartása. Elengedem azt a vágyam, hogy minden egyes pillanatban boldognak lássam a gyermekem, illetve ezáltal érezhessem magam jó anyának. Képes vagyok elviselni azt a terhet, hogy a gyermekem haragszik rám, ha ezzel nyilvánvalóan az ő érdekét szolgálom. Anélkül állítok fel határozott szabályokat, hogy gyermekem kinyilvánított kellemetlen érzései kapcsán az önértékelésem meginogna. Bár tudom, hogy az ő szemében abban a pillanatban én vagyok a "Rossz", elvállalom ezt a szerepet, csakhogy neki ne kelljen annak lennie. Ne kelljen dühödten püfölnie a határokat, tombolva a végtelenbe üvölteni akaratait, nyafogva zsinóron rángatni marionett szüleit. Erőt mutatok, s ez végső soron őt is megerősíti abban, hogy szülei képesek őt megtartani. Ekkor elengedheti magát, mint hatalmas gyümölcsfán csüngő aprócska termés. Gondtalanul növekedhet, míg éretté nem válik, s magától el nem ereszti az őt tartó ágat, hogy a földre zuhanva független, önálló életet kezdjen.

11871934_1036223093057395_1983107851_o.jpg

Most alvásidő van. Fáradt vagy, pihenj. Beterelgetlek szépen az ágyikódba. Becsukom az ajtót. Hallod, ahogyan egy erőteljes mozdulattal elzárom tőled a külvilágot. Maradj bent a csendben. Lehúzom a redőnyt, csak néhány aprócska rést hagyok. Álmos szemeid belekapaszkodhatnak még a szoba felsejlő tárgyaiba, hogy aztán gyengéden elengedhesd őket. Még néhány nyüzsgő gondolatod megosztod velem. Elhadarod, hisz érzed, sürget az éj. Takaróját lassan rád teríti. Szorítasz, mint aki magába szeretne gyömöszölni, hogy örökké benne legyek. Mohón követeled az utolsó búcsú puszit újra meg újra.Majd bilincs-karjaid kipattannak, hogy szabadon engedj. Könnyű vagy, minden láncod, minden villanásod, minden gazdagságod puhán, a szőnyegre téve hever. Éji menyasszonyként nyugodtan várakozol, hogy elhangozzon egy érdekes történet, mely megnyitja az álmok birodalmának kapuját. Altatód nászindulóként zendül fel. Egy sötét, meleg áramlaton ringatózva belépsz oda, ahová soha senki sem mehet veled. Elaludtál.

2018\09\06

Libikóka vagy dobbantó?

Néha úgy érzem, hogy már képtelen vagyok több érzelmet befogadni. Beengedni, megtartani, feldolgozni és csillapítani. Túl sok a vágy. Túl sok a kérés. Túl sok a teendő. Túl sok a gyermeki szenvedés. A fájdalom. Ilyenkor telítődök és kibuggyan belőlem, amit már képtelen vagyok bent tartani. Ez nem jó nekem. És a gyerekeimnek sem. Az önmagam okolásával kapcsolatos lelki tusákon már túl vagyok, ettől függetlenül nem szeretem magam ilyen állapotban észlelni, ezért igyekszem ezt megelőzni, kezelni. Nyilván a gyerekeim sem véletlenül ennyire érzékenyek és érzelmesek. Számtalan előnye van ennek, hisz ebből a temperamentumból táplálkozik a szenvedély, a lelkesedés, az életöröm, bármilyen művészi tevékenység.

Ám amikor úgy érzem, tele vagyok, szükségem van egy kis ürességre, csendre, hogy feldolgozhassam a mindennapok eseményeit, önreflexiót gyakorolhassak.

Máskor aktivitásra, munkára: bármilyen -  megszakítás nélkül elvégezhető - tevékenységre, amibe képes vagyok koncentráltan bevonódni, elmélyülni benne, eggyé válni vele. 

A képzeletemre: olvasásra, mesélésre, álmodozásra, tervezésre. Az életem perspektívába helyezésére.

Mozgásra: táncra, sportra, egy kis aktív játékra a gyerekekkel. Ettől érzem a bennem áramló erőt.

Új ingerekre: élményekre, tudásra, helyekre, emberekre.

Intim kapcsolódásra: a szeretteimmel.

Ekkor újra létrejön az egyensúly bennem és képes vagyok létrehozni azt magam körül is. Rendben leszek, rendben leszünk.

40238495_10155744001453297_4535157088556417024_n.jpg

2018\08\14

Anyaként jelen lenni

Egyik nap a másik után telik. Feladatokkal, programokkal zsúfoltan, érzelmekkel súlyozottan. S lám eltelt a nyár, a gyermekévek, az egész élet. A mindennapok teendőinek pipálgatása, a kötelező tevékenységek teljesítése közepette egyes napokon hiányérzetem támad. Egész nap a gyerekeimmel vagyok, mégis keveslem a köztünk lévő kapcsolatot. Ez olyankor fordul elő, amikor túl sok az elfoglaltság, a kifelé figyelés, a pörgés. Mikor a kommunikáció felszínes és céltudatos, mikor túlságosan kivonódok. Ilyenkor lélekben nem találkozunk. Legalább annyira igaz, mint amennyire közhelyes, hogy a gyerekek hamar felnőnek.

Én egyetlen olyan napot sem szeretnék (míg csak szükségük van rám), amelyen nem élhetjük meg egymás iránti lelkesedésünket! Ne teljen el úgy nap, hogy nem szerettük egymást! Minden egyes nap osztozni szeretnék az örömükben, hozzájárulni a boldogságukhoz, figyelemmel követni a fejlődésüket. Le szeretném törölni a könnyeiket, gyógyítani a fájdalmukat, hálával nézni csodás lényüket. Meghitt pillanatokban, jóleső érintésekben, titkos összekacsintásokban, lágy dallamokban, összehangolt mozdulatokban, izgalmas eszmefuttatásokban, sötétben suttogott családi történetekben fonódni össze velük, hogy érezzék: a múltból erős gyökereket kaptak és a jövőbe felvértezetten indulhatnak. Hogy szenvedélyesen, szabadon és felelősségteljesen irányíthassák életüket. Minden nap megtehetem, hogy a szemükbe nézek. Elégszer teszem-e?

20180729_184430.jpg

2018\08\09

Becézve szeretlek

A mi családunkban jellemző, hogy talán az átlagosnál gyakrabban szólítjuk különféle beceneveken egymást. Párként, majd egyre több gyermekes családként az aktuálisan használt megszólítási formulák velünk együtt változtak. Általában valamilyen spontán helyzet szülte őket és ha találóra sikeredtek, tovább éltek. Például totyogó korában Dorka ekképpen kezdte becézgetni a családtagjait: anya cin-cin, apa cin-cin, Gábor cin-cin, Zsuzsi mama cin-cin... Ekkor ragadtak rajta a Cin-cin, Cini és továbbfejlesztett változata: a Cinege nevek. A testvérek szintén gyakran illetik egymást különféle nevekkel - főleg, ha az igazit képtelenek kiejteni. Így lett az újszülött Veronika kis Piskóta-Miskóta, később Vanilika, majd Venszi, jelenleg pedig a Vevi nevet használjuk leginkább. Máskor a külső jegyek alapján adja magát egy-egy megszólítás. Például Kristóf kifejezetten hasonló megjelenésű, mint apukám, akit Istvánnak hívnak. Baba korában ezért ráragadtak a Pityó, Pityusz, Pityi becenevek. Sokáig sorolhatnám még a rengeteg megnevezést, melyek az évek alatt használatban voltak nálunk. Számomra nagy jelentőséggel bírnak ezek a kedves bece- és ragadványnevek. Egy-egy korszakot idéznek, szeretetteljesek, könnyedek és kapcsolódásaink eszközei. Ti hogyan szólítjátok egymást?received_2151393848464914.jpeg

2018\08\01

Számodra mit jelent a szoptatás?

Az anyatejes táplálás világnapján azon tűnődöm, vajon mi járhat az emberek fejében a szoptatás propagálása kapcsán. Mert bizony a csecsemők természetes táplálási módját a mi világunkban reklámozni kell. Népszerűsíteni, hogy elfogadásra találjon. Szépnek láttatni, hogy tetszést váltson ki. Beszélni róla, hogy hiteles információk terjedjenek vele kapcsolatban. Harcolni érte, hogy az édesanya és a kisbaba szükségleteire helyezzük a társadalom fókuszát.

Ezennel én is ezt fogom tenni: dicsőíteni. (Hiszem, hogy a szoptatás piedesztálra emelése amiatt fontos, hogy a jövőben minél több édesanya és kisbabája átélhesse ezt a csodát.)  Néhány gondolatban összefoglaltam, hogy számomra mit jelent a szoptatás:

A szoptatás kötelék, mely kizárólagosan és szorosan, ám gyengéden összefűz.

A szoptatás közvetlen testi és intim lelki kapcsolat.

A szoptatás bizalom: a nőnek a testébe, a gyermeknek az édesanyjába vetett bizalma. Az anyai magabiztossághoz és a biztonságos kötődés kialakulásához is hozzájárul.

A szoptatás gondoskodás, mely testet és lelket táplál.

A szoptatás egészség: az anyatej minőségi és személyre szabott tápláléka a babáknak.

A szoptatás természetes, ezt teszik az állatok és őseink is így tartották életben kicsinyeiket.

A szoptatás kijózanító, mert elemi és ösztönös, mentes minden filterezett médiatartalomtól. Visszaránt a hús-vér valóságba, emlékeztet az élet törvényeire.

A szoptatás a babának adott egyedülálló, életre szóló ajándék.

A szoptatás előnyei az édesanyákat is sok szempontból érintik.

A szoptatás minden perce érték, mely kitartás, belső munka, küzdelmek, nagy körültekintés vagy céltudatosság révén jöhetett létre.

A szoptatás tiszteletre méltó, elismerést és támogatást érdemlő feladat.

A szoptatás női szupererő, hiszen a baba 6 hónapos koráig az édesanya melleiben termelődő tej kizárólagosan képes fedezni a csecsemő tápanyagigényét. (Számomra elképesztő volt ebbe belegondolni. Pici korukban tejbabáknak hívtuk a gyerekeinket.)

A szoptatás gyönyör: kortyoló babahangok, aprócska kezek simogatása, elnehezült szempillák csukódása... A szoptatás élmény. A szoptatás összeolvadás. A szoptatás szeretet.

Ez az egyik kedvenc képem a kislányaimról. Újszülött Veronikám tele pocakos boldogsága:

fenykep0463.jpg

Számodra mit jelent a szoptatás?

2018\07\16

Minden megváltozott!

Babázós korszakaimat összehasonlítva egy különös dologra lettem figyelmes.

Mikor első gyermekemmel, Dorkával végigmentem az utcán sok esetben előfordult, hogy kaptam egy-két jó tanácsot babagondozás témakörében. Páran saját tapasztalataikat osztották meg velem, mások pedig érdeklődve kérdezték, hogy miért nem másképpen csinálom a dolgokat, mint ahogy. Olyan is történt, hogy teljesen idegenek megjegyzéseket tettek, mert szerintük a hordozókendőben megfullad/megsül az a szegény baba. Egy alkalommal pedig egy idős hölgy a villamos összes utasának tudomására hozta, hogy mennyire szörnyű anya vagyok, amiért alulöltöztettem (szerinte) a gyermekemet. Amikor sírt a baba, magam körül rosszalló tekinteteket láttam. Amikor a városban közlekedtünk, nem tartották meg nekünk az ajtókat, nem segítettek beemelni a babakocsit. Ilyen és ehhez hasonló esetekre emlékszem.

A helyzet akkor változott meg, amikor második gyermekem, Veronika már nagyobbacska babává cseperedett. Kristóf születésével pedig szinte teljesen az ellentétébe fordult. A jelenben bárhány és bármelyik gyerekemmel megyek végig az utcán, elismerő és csodáló tekinteteket látok. Idegenek mosolyogva gratulálnak nekem/nekünk. Ha tömegközlekedünk, helyet kapunk. Mások rendszeresen felajánlják a segítségüket. Egyetlenegy beszólást sem tudnék most felidézni, viszont dicsérő szavakat annál inkább.

Mi történt az emberekkel? Valamilyen globális változás következtében lettek sokkal figyelmesebbek, elfogadóbbak és segítőkészebbek? Én legalábbis ezt tapasztalom. Ám egy ember személyes tapasztalatai nagyon csalókák lehetnek. Mindannyian saját szűrőnkön keresztül látjuk a világot. Velem pedig az történt, hogy idő közben megváltozott a szűrőm.

1. Első gyermekes anyaként roppant bizonytalan voltam. Ezt azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy a lehető legtöbb információt megismerve igyekeztem nagyszerűen gondozni és nevelni a gyermekemet, ami egyfajta görcsösséggel is társult. Valószínűleg megingathatóságom és a mások tapasztalatainak begyűjtését célzó túlzott nyitottságom sodort olyan helyzetekbe, melyeket kritikaként vagy elutasításként éltem meg.

2. Nagy intenzitással monitoroztam mind a saját, mind a babám viselkedését illetve a környezetem erre adott reakcióit, ezért valószínűleg figyelmem fókusza az elég jó anyaságomat firtató kérdések köré szerveződött.

3. Mivel egy-egy negatív visszajelzés észlelési folyamataim középpontjában állt, ezeket hamarabb észrevettem, nehezebben dolgoztam fel és mélyebb emléknyomokat hagytak bennem.

Mi a helyzet most?

Nem hiszem, hogy anyaként jobban teljesítenék, mint évekkel ezelőtt, viszont ezzel valamilyen szinten mégis meg tudtam elégedni. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, nem csinálok mindent tökéletesen, van bennem egyfajta magabiztosság a körülöttem lévők visszajelzéseitől függetlenül. Ez valószínűleg a kisugárzásomon is látszik. Mostanra a pillanatok megélésére, helyzetek megoldására és a gyermekeimmel való kapcsolatomra tolódott a hangsúly. Sokkal pozitívabban állok önmagamhoz, másokhoz és a világhoz és az ezzel összhangban lévő tapasztalást hamarabb észreveszem és jobban megjegyzem. Ettől fogva nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a világ egyre rosszabb, amíg az emberek szemében látom a csillogást. Nem tudom elhinni, hogy mindenki tele van gyűlölettel, míg azt tapasztalom, hogy csodálatos emberek vesznek körül. Nem akarom kétségbeesett félelemben nevelni a gyermekeimet, ha egyszer a szeretet fényében is sütkérezhetünk!

20180610_093514.jpg

 

2018\07\08

Fogd meg a kezem, engedj el!

Kádár Annamária mesepszichológusnál olvastam azt a gondolatot, mely azt hiszem megragadja a jó szülőség lényegét. Véleménye szerint a titok abban rejlik, hogy tudjuk, mikor kell megfognunk a gyermekünk kezét, és mikor kell elengednünk.

Mikor az újszülött a világra jön, arra van szüksége, hogy minden igényét kielégítsék. Mivel késleltetni képtelen, így az elsődleges gondozó személytől - aki többnyire az édesanyja - teljes körű alkalmazkodást követel meg fejlődésének ebben a szakaszában. Egy pillanat örökkévalóságnak tűnik számára, így minden erejével igyekszik elérni, hogy jelzéseire mielőbbi adekvát választ kapjon. Sír, ha éhes, ha álmos, ha testközelségre vágyik, ha fáj a hasa, ha túlingerlődött. Ez a borzasztóan kellemetlen hangjelzés arra indítja környezetét, hogy igyekezzen értelmezni állapotait és enyhíteni szenvedéseit. Általában a leghatékonyabban akkor működik a dolog, ha sikerül nagyon szoros, szimbiotikus kapcsolatban megélni a kezdeteket anyának és gyermekének. E közeli és intenzív kontaktus talaján bontakozhat ki a kettejük kapcsolatát jellemző biztonságos kötődés. Hozzávetőlegesen az első évben érdemes nagyon szorosan "fognunk a kezét", sokkal inkább szoptatva-ölelve ringatni a kis testét. Jelen lenni, válaszkész módon reagálni, érzelmileg elérhető szülőként testi-lelki szükségleteinek kielégítést szem előtt tartani. Óriási kihívás mind fizikailag mind érzelmileg, hogy képesek vagyunk-e a fókuszt teljes mértékben áthelyezni erre az aprócska emberi lényre. Figyelembe vesszük-e kéréseit, tudunk-e felelni hívására, elfogadjuk-e sajátos működésmódját? Egy szeretetben gazdag első időszak a kezdőpont, az alap.

Valamikor fiatal felnőtt korában pedig hagyjuk-e őt kirepülni a fészekből vagy képesek vagyunk-e kilökni, hogy tőlünk teljesen független emberként vághasson neki az élet kihívásainak? Meg tudunk-e bízni benne, akar-e önállósodni, határait tiszteletben tartva engedjük-e szembesülni döntéseinek következményeivel? Kibírjuk-e azt a fájdalmat, mely az eltávolodással jár? Ez az időszak pedig a végpont. A gyermekkor vége, viszont a saját felnőtt életük kezdete, amiben bölcs támogatásunk és kezük elengedése által fejezhetjük ki leginkább a szeretetünket.

received_2030811447159471.jpegBevallom őszintén megrémít az eltávolodás gondolata. Mikor alig lesznek már ölelések, puszik, csodálattal teli pillantások. Helyükbe az "Anya ne égess! Hagyjál már!" típusú megnyilvánulások lépnek. Aztán végleg búcsút vesznek a szülői háztól. Sok esetben fordul elő, hogy tudatosan gondolok elengedésük bizonyos jövőbeni formáira, mintegy gyakorolva azt. Hisz semmiképp sem szeretnék olyanná válni, mint Aranyhaj gonosz mostohája, aki persze csak jót akar (magának), mikor így nyilatkozik: "Mondd, hogy maradsz, mindent megkapsz!" Lánya pedig a mamahotel senyvedő lakójaként saját életről ábrándozik, ám ebbe az "anyja" belehalna.

Minden egyes nap adódnak kisebb leválások, melyeket kezdeményezhetek vagy hagyhatok, mikor támogatásommal képessé tehetem őket. Szerencsére még van időm a kezecskék megfogásának és elengedésének gyakorlására, hisz ennek művészetéről szól az anyaság.

Várnai Zseni

Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.