Anyupszi

2020\08\12

Kezdjük az iskolát!

naplo_en.jpgAz iskolakezdés potenciálisan megterhelő lehet egy kisgyermek számára, mivel hatalmas változást jelent. Teljesen új kapcsolódásokat kell létrehoznia az eleinte ismeretlen társaival, meg kell találnia a helyét a közösségben, hogy beilleszkedhessen az osztály többi tagja közé. Ezen túl szükségszerű megismerkednie egy megszokottól eltérő rendszerrel, az itteni szabályokkal és teljesítményelvárásokkal, a napirenddel, a tanító néni szerepkörével, a tanulás mikéntjével, a jutalmazás és büntetés új formáival. A különböző életkorú, érettségű és személyiségű gyerekek eltérő ütemben alkalmazkodnak a kihívásokhoz, különbség van közöttük mozgásigényük és fáradékonyságuk, képességeik és készségeik fejlettsége tekintetében, érdeklődésük fenntarthatóságának hosszában, motiválhatóságukban, szociális kompetenciáikban. Ezek a tényezők mind-mind hatnak arra is, hogy lelkileg miként élik meg a kezdést.


A szülők szerepe már az iskolára való készülődéskor elkezdődik. Vannak gyerekek, akik kíváncsiak és kérdeznek, számukra érdemes megnyugtató válaszokat adni. Szeretik hallani saját szüleik iskoláskori történeteit. Egy-egy megmaradt jó élmény elmesélése vagy az iskolai dolgok megismertetése megfoghatóbbá teszi, közelebb hozza számukra a bizonytalan és olykor félelmetesnek tűnő jövőt, mely könnyebben elképzelhetővé, így kontrollálhatóbbá válik számukra. Ha van lehetőségünk, mutassuk be neki az intézmény épületét, a tanítókat vagy esetleg egy-két leendő osztáytársát. A tanuláshoz szükséges eszközök közös beszerzése szintén pozitív érzéseket kelthet a gyermekben. A birtokába kerülő új tárgyak és azok rendezgetése - jutalom-jellegüknél fogva illetve az által, hogy erősítik benne a kompetens iskolás szerepét - támogatják a folyamatot. Vannak gyerekek, akikeket nem igazán mozgat meg az iskolakezdés kérdésköre. Számukra nem szükségszerű részleteiben vázolnunk a témát, a későbbiekben adódó benyomások segítenek majd a fókuszálásban. Lényeges, hogy ne fenyegessük a gyereket az iskolával és a tanulással, mert az ijedelem a legkevésbé sem azt eredményezi, hogy felkészültebben vág neki a kihívásoknak, e helyett inkább félelmeket gerjeszt, melyek megnehezítik a kezdeti időszakot. Bízzunk gyermekünkben, hogy képes megugrani ezt az akadályt és higgyünk abban, hogy sikeresen adaptálódik a körülményekhez!


A legrosszabb, amit tehetünk, hogy elárasztjuk gyermekünket saját, aktív félelmeinkkel az iskola kapcsán. Ezek a félelmek származhatnak korábbi negatív élményeinkből vagy akár a gyermekünkkel kapcsolatos kétségeinkből. Nem válunk hasznára azzal a gyermeknek, ha túl magas elvárásokat támasztunk, de azzal sem, ha próbálunk folyamatosan a segítségére lenni. Érdemes türelemmel várni, a háttérből figyelni és támogatni, amennyiben igényli a segítséget. Jelen lenni, ámde önállóságra biztatni. Amikor helyette készítjük el a feladatát, két dolgot üzenünk neki. Egyrészt azt, hogy nem hiszünk a képességeiben. Ahelyett, hogy hagynánk küzdeni, korlátok közé szorítjuk. Nem engedjük kudarcot szenvedni, mert nem bízunk abban, hogy meg tud bírkózni a negatív érzésekkel. Másrészt azt közvetítjük számára, hogy használhat minket saját feladatai elvégzésére, plusz terheket tehet ránk, nem kell fejlődnie és megerősödnie, nem kell érzékelnie, hogy hol húzódik a határ közte és köztünk. Könnyen belátható, hogy egy megtartó közegben, saját erőből elvégzett munka növeli a gyermek önbizalmát, motivációját és teljesítményét. Tegyük képessé arra, hogy érzékelje a kötelességét és egyedül is helytálljon, viszont szükség esetén kérhessen segítséget.


Előfordul, hogy a gyerekek beszámolnak arról, ha valamilyen oknál fogva nem szeretnek iskolába járni. Sírnak, nem akarnak menni. Amennyiben a szülő figyel és alaposan utánajár - akár a gyermeke pedagógusával konzultálva - fény derülhet arra, hogy mi áll a kellemetlen érzések hátterében. Ha verbálisan nem jelzi a gyermek, hogy nehézségekkel küzd, akkor megváltozott viselkedése vagy újonnan megjelenő tünete jelezheti a problémát. Stresszreakciók lehetnek például: szorongásos tünetek, agresszív viselkedés, körömrágás, elalvási nehézség, megváltozott étvágy, hasfájás, émelygés, fejfájás, levertség, teljesítményproblémák. Az otthoni szabad játék és alkotó tevékenység sokat segíthet a feszültségek oldásában és akár a probléma feltérképezésében. Ha egy hosszú távon fennálló probléma nem oldódik meg, annak különféle hatásai lehetnek. A gyermek nehezített beilleszkedése azt eredményezi, hogy napi szinten kirekesztettséget él meg, ami az önértékelésére is romboló hatású lehet. A teljesítménnyel kapcsolatos nehézségek, a kudarcélmények sora a tehetetlenség érzését kelti, ami motiválatlansághoz, a tanulással kapcsolatos ellenálláshoz vezet. Az iskolával kapcsolatos negatív érzések az elekerülő magatartás felerősödét váltják ki, a pszichés eredetű testi tünetek elmélyülhetnek. Szülőként érdemes türelemmel lennünk gyermekünk felé, ám amikor egy negatív állapot tartósan fennáll vagy a szülő nagyfokú bizonytalanságot él meg, javasolt szakember bevonása a helyzet mélyebb megértése és közös megoldási javaslatok kidolgozása érdekében.

Interjú formájában megjelent a Hajdú-bihari Napló 2020. július 18-ai számában.

2020\08\12

Többgyermekes szülőség - a gyerekek tanítanak

Köztudott, hogy a szülővé válás során az ember önmaga új színeit fedezi fel. Ezek a színek olykor vibrálóak, máskor pasztellek, esetenként pedig éjsötétek. A gyerekek személyiségük, életkoruk, kapcsolódásaik és élethelyzeteik függvényében más és más oldalainkat világítják meg, stabilnak hitt énképünk rendszeresen megkérdőjeleződik. Meglepve tapasztaljuk saját szülőségünket, hiszen mindaz, amit megélünk önmagunkkal kapcsolatban, ilyen mélységekig korábban jósolhatatlan volt. Megfigyelhetjük, hogy bizonyos szituációkban miképpen viselkedünk úgy, ahogyan szüleink tették. Harcolunk-e görcsösen ez ellen, ki tudjuk-e emelni a tőlük kapott jót, képesek vagyunk-e szabadon és önazonos módon reagálni gyermekünk jelzéseire? Érdekes látni, ahogyan gyermekeink által újrateremtődnek azok az élményeink és viszonyulásaink, melyekkel még dolgunk van. Visszatérnek érzések, felbukkannak hiányok. Mintha feladnák a leckéket, melyeket még nem tanultunk meg saját életünk kapcsán. Nem vádolhatjuk viszont őket ezzel, hisz mindez nem indulhat belőlük. Bonyolult családi rendszer aprócska tagjai ők, számtalan rájuk gyakorolt hatás befogadói és kinyilatkoztatói. A változás elindítói mi magunk lehetünk. Ezért célravezetőbb hozzáállás annak feltérképezése, hogy mit okoz bennünk, felnőttekben egy-egy megnyilvánulásuk, mire rezonál és merre mutat. Miképpen tudnánk a megszokottól eltérően értelmezni, reagálni? Minden gyermekünk jellemzően más és más megéléseket biztosít számunkra jellemükből, családi pozícióikból kifolyólag, ezért különféle módokon formálnak minket.
Első gyermekem által szembesültem azzal, hogy mennyire intenzíven szeretném hozni a tökéletes anya szerepét. Viszont egy felépített szerephez sokkal nehezebb kapcsolódnia egy babának, mint egy hiteles emberhez. Általa eszméltem rá, hogy nem elvárásoknak kell megfelelnem, sokkal inkább őrá figyelnem és önmagamnak lennem. Neki köszönhetem azt is, hogy megtanultam, mit jelent egy másik ember életéért felelősséget vállalni anélkül, hogy a birtokomban lévőnek tekinteném.
Második gyermekem olyan tükröt mutat, melyben látom a különbséget önmagam érvényesítése és az önzőség, a nagylelkűség és az önfeláldozás, az alkalmazkodás és a lemondás, a szeretet és a határok meghúzásának képtelensége között. Elnézve, biztatva őt, világossá válik, hogy szabad akarni, jelezni a szükségleteinket és legmélyebb önvalónkat képviselni.
Harmadik gyermekem arra tanít, hogy bármennyire csodálatos szülőnek lenni, nem oldódhatunk fel teljesen az érzésben. A mi feladatunk irányt mutatni, megtartani, vigasztalni, bátorítani, védeni, azaz felelős szülőként viselkedni. Őríznünk kell integritásunkat, hagynunk kell teret és távolságot saját lényünk és gyermekeink között. Cselekedeteiket, érzéseiket, szavaikat képesnek kell lennünk nyitott szívvel befogadni, és olyan formában visszaadni, hogy azzal ne terheljük, hanem felszabadítsuk őket. Különálló tagokként ilyen módon lehetünk együtt egészek. Így lehetünk rendben.
Nap mint nap lehetőségünk adódik arra, hogy észrevegyük a változásért kiáltó helyzeteket, az égető konfliktusokat, a ki nem mondott fájdalmakat, a fejünkben lévő korlátokat és az egymásba történő összefolyásokat. Őszinte kíváncsisággal figyeljünk önmagunkért, értük.

mamami.hu oldalon megjelent írásom

2020\04\28

Ne csak a végét várjuk!

Bezártság, korlátok, közelség, egyhangúság, összefolyás, zűrzavar, kétségbeesés, magány. A karanténnal beköltöző új lakók - kinek-kinek melyek - rengeteg lehetőséget rejtenek önmagunk jobb megismerésére. Jelen körülmények fontos dolgokat taníthatnak meg az életről, ha jól figyelünk. Ezek közül egyet szeretnék kiemelni, mégpedig a pillanatban rejlő lehetőséget. Az élet most történik, a jelenben. Nem a koronavírus után lesz, hanem jelenleg is zajlik. Nem állt meg, bár sokak számára lassult. Nem maradt el, mint egy koncert. Nem halasztódott, mint egy családi esemény. Az óra pereg, az idő folyik, az élet él. És néha az a legtöbb, amit tehetünk, hogy hagyjuk. A csendes pillanatokat, a körülöttünk keletkező káoszt, a veszteségek miatti fájdalmunkat. Amikor feladjuk az ellenállásunkat és azt tudjuk mondani: Ez van! - minden új perspektívába kerül. Megengedhetjük magunknak a haragot vagy a fájdalmat. Amikor megszűnik a tagadás, már nem érezzük kényszerét annak, hogy még több dolgot csináljunk figyelmünk elterelése végett. Alkalmazkodunk. Megéljük kisebb-nagyobb veszteségeinket, annak tudatában, hogy magáról az életről viszont nem maradtunk le. Nem kell menekülnünk tovább. Szükségtelenné válik a jövő kényszeres tervezgetése. Elfogadható lesz, amit a pillanat kínál. 

Mit adhat a jelen? Rácsodálkozást arra, hogy másképp is élhetünk. Tisztánlátást a kapcsolatainkban. Lehetőséget az érzések keletkezésének megfigyelésére, azok teljesebb átélésére, feldolgozásukra. Csendet, megállást, újragondolást.

Az élet lehet túlélés. Az élet lehet megélés. Eldönthetjük, hogy mire helyezzük a fókuszt. Várhatjuk a végét unalomba száműzve vagy erőlködve, pótcselekvésekbe menekülve. Azonban határozhatunk úgy is, hogy megtaláljuk a szabadságunkat a négy fal között, nemcsak azt téve, amit elvárnak tőlünk, amit kellene, illene, hanem amit szeretnénk. A körülmények nem mindig kontrollálhatóak, a viszonyulásaink, a cselekvéseink viszont igen. Tegyük fel a kérdéseket önmagunk számára: Mely dolgok felett van hatalmam? Mit ad az élet ebben a pillanatban számomra? A válasz ott rejlik a gyermekünk mosolyában, az ég kékjében, az aznapi ebédben, egy vicces mémben, megtehető cselekedeteinkben való kibontakozásban. 

Maradj otthon! Az életedben is.

 

2020\03\29

Az idősek otthonmaradása koronavírus idején - pszichológus szemmel

Mivel itthon vagyok, nem igazán látom, hogy kik azok, akik másképpen cselekednek. A napokban viszont több forrásból hallottam, hogy viszonylag sok idős embert látni az utcákon. Feltételezve, hogy értesüléseimnek van alapja, megosztanék néhány gondolatot a jelenségről. 

Vajon miért nem marad minden idős otthon? 

Ezt a kérdést semmiképpen sem vádló hangsúllyal teszem fel. A kérésekre nem hallgató idős emberek megszégyenítése nem lehet a probléma megoldásához vezető út első lépése. Azt gondolom, hogy a frusztráció, amit ezzel okozunk számukra, ellenállásukat fogja növelni vagy kellemetlen érzéseket okoz, és egyik sem segíti elő hatékonyan a szabályok betartását részükről. Célravezetőbb hozzáállás, ha megpróbálunk kapcsolódni hozzájuk és néhány emberséges, aggodalmas, jó szóval biztatni őket az otthonmaradásra. Rámutatatni bizonyos alternatív megoldásokra, ezzel megmutatva a segítséghez vezető utat számukra. Őszinte odafordulással és jó szándékkal megkérdezhetjük tőlük, hogy miért hagyják el az otthonukat, hogy jobban megérthessük személyes motivációjukat. Lehetséges, hogy éppen mi tudunk egy ismerős vagy ismeretlen embert olyan minőségben, emberi hangon megszólítani, ami elindít benne egy - az otthonmaradás mellet szóló - gondolatmenetet.

Milyen okok állhatnak a háttérben?

Annak, hogy vannak idős emberek, akik továbbra sem vélekednek úgy, hogy otthonukban kell maradniuk, több oka lehet:

1. Élettapasztalataikból adódóan sok veszélyes helyzettel találkozhattak, melyeket túléltek. Beszámolóik szerint kevésbé félnek, nagyobb nyugalommal várják a jövőt, hiszen az életük jelentősebb részét megéltnek tekintik. Általánosságban elmondhatjuk, hogy mivel az elmúlással kapcsolatos kérdések jellemzően jobban foglalkoztatják őket, különféle betegségek pedig sok esetben a mindennapokban eddig is jelen voltak az életükben, egy új betegség megjelenése nem feltétlenül annyira kiugró információ számukra, mint a fiatalabb korosztály tekintetében.

2. Frusztrációként élhetik meg, egyébként is korlátozottabb szabadságuk külső kontroll alá helyeződését. Tartanak attól, hogy még inkább elszigetelődnek, fizikai mozgásterük az eddigiekhez képest fokozottan beszűkül.

3. Szociális kapcsolódási pontjaik elvesztése miatt is aggódhatnak. Mivel jellemzően kevesebb emberrel tartják a kapcsolatot, mint a fiatalabb korosztály tagjai, ezért náluk egy-egy kontaktus elvesztése nagyobb súllyal esik a latba. 

4. Akár 20-30 éve meglévő szokások megváltoztatására, újabbak felvételére kérjük őket, melyek berögzültségük révén nehézkesebben változtathatók. Az emberek alapvetően ragaszkodnak a megszokott ritmusukhoz, mivel biztonságérzetet ad számukra a mindennapok rendje. 

5. A magányosság, egyedüllét is magyarázat lehet. Ha nincs egy olyan személy, aki jelképesen "kézen fogná" az idős embert, és a kapcsolat adta biztonságban éreztetné vele, hogy számít az ő létezése, fontos másoknak, a családjáért vagy egyszerűen az élet szépségeiért érdemes élnie, akkor érezheti úgy, hogy tulajdonképpen nincs vesztenivalója.

6. Előfordulhat az is, hogy az idős emberek a családtagok kéréseit nehezebben fogadják el. Érdemes ilyenkor az óvintézkedések betartása mellett, egymásra figyelve, őszintén elmondani szeretteinknek, amit érzünk irántuk és a helyzettel kapcsolatban. Kifejezhetjük a szeretetünket és a féltésünket otthonmarasztalva őket. Mondandónk hitelességét alátámaszthatjuk a járvánnyal kapcsolatos szakértői véleményekkel, segítve őket eligazodni az információk tengerében. Ne "szót fogadniuk" kelljen, inkább válasszuk a meggyőzés olyan módját, mely által lehetőségük adódik belátni, hogy otthonmaradásuk mindannyiunk érdeke.

Miért nem élnek többen a felajánlott segítséggel?

Nem csak az időseknek nehéz a segítség elfogadása. Önálló, felnőtt emberként mindannyian szeretjük megélni hatékonyságunkat. Amennyiben viszont képesek vagyunk annak belátására, hogy a passzivitás a legtöbb jelen helyzetben, amit tehetünk, máris megélhetjük, hogy hozzájárultunk magunk és mások egészségének megőrzéséhez, azaz együttműködve tettünk magunkért és másokért.

Hogyan támogathatjuk otthonmaradó időseinket?

Gyakorlatban is segíthetjük őket, ha átveszünk a feladataikból, melyeket kijárva végeztek. Ezzel a szívességgel éreztethetjük velük, hogy figyelünk rájuk, értékesek számunkra. A személyes kapcsolattartás helyett alternatív módokon érintkezhetünk: telefonon vagy az online térben kommunikálhatunk. Segíthetünk idejük strukturálásában, hogy legyen tere a levegőzésnek, a mozgásnak, bármilyen alkotó tevékenységnek vagy agymunkának, így a napi rutin bizonyos elemei helyettesíthetővé válnak. A szívességek és feladatok a hasznosság érzését adhatják számukra, legyen az egy sütemény elkészítése az unokáknak vagy egy régi fénykép előkeresése. Egyébként pedig ne habozzunk bátran megkérdezni tőlük, hogy mire lenne szükségük, mit tehetünk értük, ami az otthonmaradásukat megkönnyítené.

2020\03\11

Hogyan beszélgessünk a gyerekekkel a koronavírusról?

"Anya, mi meg fogunk halni korona betegségben?" - teszi fel a kérdést óvodás, iskolás, majd olyan ártatlan és befogadó tekintettel várják a választ, mint a cicánk reggel, hogy enni adjunk neki. A gyerekek is éhesek. Biztonságra vágynak. S olykor a legnagyobb bizonyosság nem a fekete vagy a fehér álláspont képviseletében érkezik, hanem egy elfogadó, mély és körülölelő kapcsolódás formájában.

A legrosszabb, ahogyan erre - az elsőre ijesztőnek tűnő - kérdésre reagálhatunk, hogy figyelmen kívül hagyjuk, eltereljük, elbagatellizáljuk vagy dühbe gurulunk, és a gyereket negatívan minősítve, beléfojtva a szót, rövidre zárjuk a témát. Ne hagyjuk egyedül őket! A gyerekek őszintén fel merik tenni azokat a kérdéseket, melyek mostanában egyre többünket foglalkoztatnak. Mi várható? Mit tehetünk? Veszélyben vagyunk-e? 

Kapcsolódj!

Az első és legfontosabb dolog, hogy az ember igyekezzen kihangosítani azt, ami benne van. Gondolatokat és érzéseket. Próbáljon a lehető leghitelesebb választ adni a kérdésekre, azokat olyan módon megfogalmazva, hogy a gyermek számára könnyebben emészthető legyen. El lehet mondani, ha félünk vagy ha komolytalannak gondoljuk a pánikot. A lényeg, hogy önazonosak maradjunk a beszélgetés során, és biztosítsunk teret a további kérdéseknek. Maga a kapcsolódás már önmagában képes megnyugtatni a gyermeket.

Küzdj meg!

Mindkét megküzdési stratégiát alkalmazhatjuk mi magunk is, és biztathatjuk erre gyermekünket. Bizonyos cselekvések a tehetetlenség érzésének csökkenését eredményezik, és segíthetnek annak megtapasztalásában, hogy az események illetve a saját lelki történéseink feletti kontroll részben a mi kezünkben van. A víruspánik okozta stresszhelyzettel való megküzdés módjai az alábbiak:

1. Problémaközpontú megküzdési stratégiák

Ide tartozik minden olyan cselekvési forma, mely a prevenciót, vagyis a betegség megelőzését hivatott szolgálni. Gyerekek esetében a legegyszerűbb, ha megtanítjuk őket a kézmosással kapcsolatos szabályokra, felhívjuk a figyelmüket, hogy miként kerülhetik el a megfertőződést. Minden egyes célorientált tett szorongásaikat csökkenti. Hatékonysága annak köszönhető, hogy a stressz forrásának, a megbetegedés lehetőségének megszüntetésére irányul. A másokra való odafigyelés, a járvány terjedésének problematikája szempontjából, szintén nagyon lényeges, ám annak kihangsúlyozása, hogy miként védhetünk meg nálunk védtelenebb embertársainkat, olyan lecke a törődésről és együttérzésről, mely akármelyikünk hasznára válik.

2. Érzelemorientált megküzdési stratégiák

Ha már túl vagyunk a problémaközpontú megoldási módokon, a negatív érzelmeken való felülkerekedést segítheti, ha a gyermekünk pozitív élményeket él át. Könnyen belátható, hogy a folyamatos aggodalomban való dagonyázás nem könnyíti meg a gyerekek mindennapjait. A pozitív érzelmek és élmények képesek arra, hogy oldják a stresszt. Egy közös társasjátékozás, a humor vagy bármilyen sporttevékenység képes átbillenteni a pozitív oldalra, és az immunrendszerre gyakorolt jótékony hatásai miatt akár részben át is sorolhatók az első pontban megfogalmazott, problémára irányuló stratégiák közé. Hiszen egy erős immunrendszer jobben ellenáll a betegségeknek.

Nézz szembe a félelmekkel!

A legkönnyebben akkor tudjuk megtenni, hogy gyermekünkkel együtt szembenézünk a lehetséges jövőbeni történésekkel, ha mi magunk erre legbelül képesek vagyunk. Természetesen előfordulhat, hogy lesznek közöttünk - mint ahogyan már vannak is - akik el fogják kapni a vírust. Saját strukturálatlan pánikunkat - amennyiben érzünk ilyet ezzel kapcsolatban - valóban nem bölcs dolog egy nálunk kisebb, gyengébb, kevésbé tapasztalt és megküzdési eszköztárában szegényesebb emberkére zúdítani. Ha úgy érezzük, képtelenek vagyunk valamilyen szinten elfogadni a helyzetet, segítség lehet, ha magunk is képesek vagyunk kapcsolódni, támogatást kérni olyasvalakitől, aki tud számunkra megnyugtató válaszokat adni. Ha már képesek vagyunk némi kontrollt nyerni érzelmeink felett, és egy nagyobb fokú tudatossággal kommunikálni a témáról, akkor érdemes ezt megtennünk. Amíg nincs így, az is teljesen rendben van, ha ezt a feladatot egy másik - számunkra is megnyugtató módon reagáló - családtagnak adjuk át, aki kézben tartja a helyzetet.

Média helyett beszélgess!

Külső képek, médiatartalmak fogyasztása sok esetben inkább fokozza a negatív érzéseket a gyerekekben. Ezek helyett inkább beszéljünk arról, hogy ki mit hallott a barátaitól vagy - ha esetleg látott ilyen tartalmat - mit gondol, érez mindezzel kapcsolatban. A gyerekek könnyebben el tudják bírni a belső képeket, melyek saját fantáziájuk, élményviláguk működése és feldolgozási folyamataik eredményeképpen kerülnek megalkotásra.

Ahogyan a témához való viszonyulásunkban, úgy a konkrét helyzettel való megbírkózással kapcsolatban is roppant lényeges hangsúlyoznunk gyermekünk számára, hogy nincsen egyedül, igyekszünk segíteni neki mindenféle szituációban. Hiszen mi vagyunk a szülei: védjük és szeretjük őt!

2020\02\29

Mennyit tud adni egy anya?

Belegondoltatok-e már, hogy mennyire hátborzongatóan csodálatos dolog az, hogy a méhünkben fejlődő kisbaba mindent tőlünk kap. Testi és lelki szinten egyaránt. Ez egyrészt hatalmas felelősség, másrészt a legnagyobb bizalom, melyet valaha megtapasztalhatunk. Hiszen nemcsak a tápanyagok, a fejlődéséhez szükséges optimális körülmények, de az érzéseink, érzelmeink és gondolataink is hatnak rá. A teljes összefonódottság magában rejti a legmélyebb együttlét és a legintenzívebb adás lehetőségét. Ez a szimbiózis a születés utáni kezdeti időszakra is kiterjed. A babának az anyai test az otthona. Legkomfortosabb számára a lehető legtöbb közelség. A baba kizárólagos tápláléka az anyatej, melyet édesanyjához kapcsolódva, az ő testéből tud magához venni. Ha mélyebben rátekintünk erre a helyzetre, az történik, hogy az anya kölcsönadja a testét, hogy babája elfogyaszthassa mindazt a tejet, amit számára termelt. Az anyatejet, mely összetételében épp úgy egyedi, ahogyan a babának leginkább szüksége van rá. A szoptatás pedig jóval több, mint etetés. Testi, lelki táplálás, megnyugvás, ellazulás, együttlét, szeretet. Mindezek alapján belátható, hogy ha egy nő saját testéhez való viszonya nehezített, ha gondjai vannak a kapcsolódással, ha úgy érzi nem képes adni vagy kevéssé bízik önmagában, az óriási hatással lesz erre a kezdeti időszakra. Ezeknek az érzéseknek megvannak a maguk okai: fájdalmas traumák eredményei, saját kompetenciák megkérdőjelezéséből fakadhatnak, kapcsolati konfliktusok vagy aktuális élethelyzetből adódó stressz befolyásoló hatásai állnak a háttérben. "Csak az tud adni, aki kapott" - állítja Böszörményi-Nagy Iván a családterápia egyik kiemelkedő alakja - mely kijelentésből kiindulva könnyen beláthatóvá válik az esetleges transzgenerációs hatások szerepe saját anyaságunk és adni tudásunk megélése kapcsán. A "Szedd össze magad! Ez a dolgod!" típusú tanácsok nem szoktak segíteni a nehéz helyzetekben, hiszen nem kognitív szinten dől el az adni tudás nehezítettsége, ez többnyire nem csupán döntés kérdése. Az ítélkezés mindig elkülönítést és magára hagyást jelent. A "Mit érzel?" kérdés viszont teret enged a ventillálásnak, az érzelmek áradásának, a kapcsolódásnak és esetleg a tényleges segítség elfogadásának is. Az önvád bezár. A probléma belátása, a változásba vetett remény, a segítségkérés viszont kinyit. A nyitottság következtében beengedhetővé válik mindaz a szükséges megerősítés, új szempont, kapcsolódás, érzelem, mely eddig hiányzott az egyensúlyhoz. Lesz miből adni.

2020\02\10

Mérgező nagyszülők?

Egy pár éve megjelent könyv kapcsán bekúszott a köztudatba a mérgező szülő fogalma. Sokak számára mindez az ismeretanyag felismerést, magyarázatokat és a felszabadulást hozott. Kezdték megérteni saját magukat, gyermekkoruk történései más színezetet kaptak, jogosulttá váltak olyan érzések megélésére, melyeket talán mindeddig nem volt lehetőségük közel engedni. Sok pozitív hozadéka mellett viszont ez a címke egy hatalmas gyűjtőfogalommá vált. Babás csoportokban, anonim posztok kapcsán vettem észre, hogy van egy tendencia, amikor bélyegként rásütik a történetesen már nagymama, nagypapa korban lévő szülőre, hogy mérgező, és innentől kezdve teljes nyugalommal iktatják ki az unoka életéből azzal az ürüggyel, hogy a kicsit igyekeznek védelmezni. Természetesen itt nem a valóban ártalmas vagy bántalmazó kapcsolatokról van szó, inkább olyasféle történések túlreagálásáról, amikor a nagyi vagy papi néhány apró "hiba" elkövetése után megy a süllyesztőbe. Hogy ne a levegőbe beszéljek, hozok pár tipikus példát e főbenjáró bűnökre: bekapcsolta a gyereknek a tévét, csokit adott neki, túl engedékeny vele, sok szabályt állít fel. Ami mindezekben a közös pont az az, hogy a nagyszülők és a szülők nem értenek egyet bizonyos kérdésekben. Erre - mintegy megoldási próbálkozásként - a kapcsolat megszakításával reagál a szülő. A valódi helyzet ilyenkor az, hogy van egy konfliktus, melyre lehetséges kompromisszumos megoldást találni. Azért nem ez történik meg, mert az adott szituáció csupán a jéghegy csúcsa. Rengeteg korábbi - vélt vagy valós - sérelem, fájdalom, kapcsolódási nehézség van a mélyben és mindezeket feltárni, rendezgetni, megbánni és bocsánatot kérni talán évek munkája lenne. Egy küzdelmes és fáradtságos, konfliktusokkal tarkított és változásért kiáltó időszak végén talán sikerülne elfésülni a szálakat és összerendezni a családokat - a származásit és az újat. Ehhez rengeteg energia, tudatosság és mindenekfelett kapcsolódni akarás szükséges. A kapcsolat megszakítása könnyebb útnak tűnik, de sokkal nagyobb áldozatokkal is jár: nagyszülők veszítik el unokáikat, gyerekek mamikat és papikat. Sok esetben érthető a harag és az is, hogy a szülő minderre távolsággal reagál saját maga vonatkozásában. De vajon van joga kiterjeszteni ezt a mesterségesen generált távolságot a nagyszülő-gyermek kapcsolatra? Lehet-e egy kevéssé jól működő szülőből, szerethető nagyszülő? Helyezzük perspektívába ezt a működésmódot: ki garantálja ezeknek a szülőknek, hogy gyermekeik felnőve nem ugyazokat a mintákat követik-e majd, mint ők, így szakítva el újabb generációkat egymástól. S vajon felnőtt gyermekeink olvasva-e könyvet, nem találnak-e csupán egyetlen gondolatsort, mely nyomán bennünk vélik felismerni saját mérgező szüleiket? Van-e közülünk bárki, aki egyetlen hibát sem követett el? Ha ezeket elkövettük, képesek vagyunk-e bármiféle belátásra? S ha képesek vagyunk bocsánatot kérni, igyekezni jóvátenni, kapunk-e majd gyermekeinktől elfogadást, ölelő karokat és lehetőséget, hogy unokáinkkal kicsit mindezt jobban csinálhassuk? 

2020\02\09

Anya-szégyen helyett

Szeretném nektek elmesélni két élményemet, melyeket két különböző gyermekemmel a villamoson utazva, pár év különbséggel éltem meg. 

Dorka még néhány hónapos baba volt, mikor egy vizsgálatra kellett mennünk a klinikára. Első gyerekes szülőként igyekeztem mindent a lehető legtökéletesebben végrehajtani, ami a baba körüli teendőket illeti. Nem képezett kivételt ez alól a pici öltöztetése sem. Évszaknak megfelelően adtam rá a ruhácskákat, próbáltam nem túl- és nem alulöltöztetni. A villamoson velünk utazott egy idős hölgy, aki feltehetően - a korábbi időszak trendjei szerint - a babák több rétegbe való bugyolálásának elkötelezett híve volt még meleg időjárás esetén is. Történt ugyanis, hogy utastársaink felé intézve mondandóját hangosan szidalmazni kezdett. Vádaskodásának fókusza az általa vélt elhanyagolás volt, melyet felfedezni vélt a hordozókendőben békésen szunykáló gyermekem ruházata kapcsán. Azaz sérelmezte, hogy megfázlaltatom a babát és megfogalmazta a klasszikus :"Milyen anya az ilyen?" konklúziót az esetet illetően. Hogy mit éreztem? Azt, hogy igazságtalanul megaláznak, nyilvánosan megszégyenítenek, épp az egyik legsérülékenyebb időszakomban. Főleg akkor tud pokolivá válni egy ilyen helyzet, amikor az ember maga is bizonytalan, megerősítésre, támogatásra vágyik, hogy képes legyen elhinni, elég jó anyja a gyermekének.

A második eset Kristóffal való utazásom során történt. Harmadik gyermekkel már általában könnyebben leperegnek a dolgok, elmúlnak a görcsök, az ember megoldásközpontúbbá és stabilabbá válik. Az én kisfiam nem igazán csípte az utazásokat, ez alkalommal is elfáradt, nyűgösködni kezdett. Úgy hozták a körülmények, hogy kifejezetten nyugodt, türelmes voltam és nagyon meg tudtam érteni őt. Együttérzően próbáltam segítségére lenni, hogy kibírjuk az utat anélkül, hogy teljesen kiakadna. Látva és értve a szituációt egy idősebb hölgy fennhangon dicsérni kezdett. Tájékoztatta utastársainkat, hogy mennyire jól foglalkozok a gyerekemmel és engem elismeréséről biztosított. Mit éreztem? Elégedettséget és erőt.

Azért írtam le ezt a két történetet, mert tudom, hogy rengeteg anya szenved a kritikáktól, a társadalmi nyomástól, saját belső szorongásaiktól. Szeretnének megfelelni, a feladatokat teljesíteni és eközben pozitív érzéseket megélni, hiszen mégiscsak egy csodálatos periódus főszereplői. Hányszor sértenek meg, szégyenítenek meg nőket anyaságukban, megkérdőjelezve azt a köteléket és szeretetet, mely köztük és a gyermekük között szétszakíthatatlanul és végérvényesen jelen van? Ők pedig igyekeznek jobbak és jobbak lenni, próbálják elhinni magukról, hogy alkalmasak egy emberke életben tartására, testi-lelki egészségének biztosítására. Küzdenek a félelmeikkel, harcolnak az ítéletekkel.

Higgyétek el, nem az a dolgunk, hogy próbáljunk másokat meggyőzni arról: Jól csináljuk! Mindezt az energiát - javaslom - fektessük abba, hogy mi, anyák elismerjük a másik édesanyát, miközben erőn felül látja el a családját, szívvel-lélekkel törődik a gyermekével, igyekszik higgadtan kezelni a hisztizőt, ápolja a betegeskedőt, cipeli a hordozásra vágyót. Adjuk meg azokat a kezdeti lökéseket, melyek nekünk is jól esnének, hogy képesek legyünk elhinni: Te és ő és én is jól csináljuk!

 

 

 

2019\09\20

Harmincöt vagyok

35 éves vagyok. Nem fiatal. Nem idős. (Lélekben gyerek!:)) Sohasem fogom eltitkolni vagy megmásítani a korom, mert az számomra olyan, mintha az ember az életét, a megélt éveit tagadná. Nincs és remélem, hogy nem is lesz rá szükségem, hogy rejtegessem mindazt, amit kapok, akivé válok az évek múlása során. Az életkor letagadása, valódi arcunk elfedése, a múltunk létezésének leplezése nem azonos-e önmagunk el nem fogadásával? A szépség és fiatalság kultusza mennyire köt minket gúzsba? Mennyire tudjuk elhinni, hogy egy ráncok barázdálta arc, egy remegő kéz, egy megfáradt test is hordoz szépséget, értéket magában? Hogyan tudjuk saját magunkból a legjobbat kihozni, anélkül hogy megtagadnánk, akik vagyunk? A kozmetikumok, a smink, az öltözködésünk vajon a legjobb formánkat hozza elő vagy egy más ember képét mutatja? 

Láttatok-e már gyermeket a déd/nagyszüleire tekinteni őszinte szeretettel? Volt-e köztük egy is valaha, kinek ölelő kis karjait visszafogta volna bármiféle jele a kornak? Tanulhatnánk tőlük. (Ebben is). Bár tudjuk, hogy "ami igazán lényeges, az a szemnek..."* Csak sajnos egész sokszor elfelejtjük.

Minden embernek, minden testnek története van. Mesélnek. Ha jól hallgatjuk, ítéletektől mentesen, szabadon, befogadva: felnevelt gyermekekről, végigdolgozott életekről, örömökről, fájdalmakról, szeretetről, legyőzött betegségekről, egy sohasem volt, sohasem lesz személyről regélnek. Azt hiszem, Popper Pétertől származik a gondolat, hogy egy bizonyos életkor után mindenki felelős az arcáért. Kiül rá a jóság vagy a rosszindulat. A béke vagy a nyugtalanság. Olvasni lehet.

Szeretem a ráncokat, melyek térképeket rajzolnak az arcokra. Szeretem a szemeket, mert mélyebbre látni bennük. Szeretem a foltokat, szeplőket, anyajegyeket, mert egyedivé tesznek. Az apró "hibák" pedig, jóságot ébresztenek.

És őszintén: Nagyon de nagyon szeretnék rozzant kis öregasszonyként, a botomra támaszkodva, műfogakkal kacagni papussal az oldalamon a dédunokák mókáin! Tán még a botom is eldobom!!! :)

https://www.youtube.com/watch?v=_VONMkKkdf4

*Antoine de Saint Exupéry

 

2019\08\29

Hogyan lesz a pszichológus?

Ez most nem gyerekes, nem is anyás téma lesz. 

Mivel nagyon szeretem a szakmámat, a pszichológiát, gyakorta nézegetek képzéseket, hogy mit is kellene tanulnom még. Épp - az engem aktuálisan érdeklő - egyik módszerspecifikus képzés tájékoztatóját olvasgatva elkezdem összeadogatni az óraszámokat, melyeket teljesítve az adott terapeuta-cím megszerezhető. A végeredmény 970 óra. Években megadva: négy. Képzés helye: Budapest. Mindez már egyeseknek talán önmagában is sokkoló, s ekkor még nem számoltam bele a releváns szakirodalom olvasgatásával töltött napokat, a záródolgozatokat, az esetbemutatásokat, az ide-oda utazgatásokat és a súlyos összegeket, melyek egy munkájára igényes, minőségi szakember képződéséhez szükségesek. Aki megélte, megdolgozta, megtanulta és begyakorolta azt a módszert, melyekkel majdan embereket fog gyógyítani. 

Van nekem is már egy címem: pár- és családterapeuta. Büszkén viselem, mert szeretem és mert keményen megküzdöttem érte. Szintén négy év, ebből három nagy pocakkal. :)

Ám mindehhez kellett agy alap: a pszichológus diploma. Szóval az én hivatásom már a gimnázium 4. évében, 18 évesen kacsintgatott rám. Akkor önszorgalomból kezdtem el tanulni lélektant mint felvételi tantárgyat. Csak címszavakban mesélem el a továbbiakat: felvételizés, magas pontszámok, bekerülés, anatómia, élettan, statisztika és mindenféle pszichológia vizsgák, pályaorientáció, szakirány választás, diplomázás. 5 év. Rengeteg idő, pénz, harc, izgalom, kávé és áttanult éjszaka. Később következett a szakmai identitásom felépítése és egy/több állás megszerzése, sokféle tapasztalat begyűjtése, folyamatos önképzés. Mindösszesen 17 éve tanulom, dolgozom, élem a pszichológiát. Lassan több éve vagyunk együtt, mint amennyit nélküle töltöttem. :)

Azért írom le mindezeket kicsit részletesebben, mert nem szakmabelieknek eléggé átláthatatlan, hogy miként is képződik egy pszichológus. Vannak még közöttünk szakpszichológusok, pszichoterapeuták, kiképzők is - még több tudással, tapasztalattal és befektetett energiákkal.

Vajon mi a célom mindezek taglalásával?

Mostanában naponta többször botlok bele különféle "segítő" tevékenységek hirdetésébe. Nekem személy szerint semmi gondom azzal, ha valaki hisz bizonyos alternatív gyógyító módszerekben. (Talán még én is hiszek.:)) Azzal sincs, ha bármiféle ezoterikus irányzat tanait követi. Viszont néhány dolgot érdemes tudni, mielőtt bizalmat szavazunk a tudományos körökön kívül tevékenykedőknek.

Aki hivatalosan képzetlennek minősülő gyógyítóhoz jár, saját felelősségre tegye, mert a kezelőt nem terheli semmiféle kötelezettség vele kapcsolatban. Előfordult már, hogy kevéssé stabil személyiségek, komolyabb mentális betegséggel élők bizonyos típusú kúrák, kezelések után a kórházban kötöttek ki. Erről a klinikus kollégák biztosan bővebben tudnának mesélni.

Kutakodtam kicsit, hogy miként lehet jósnővé, sámánná vagy táltossá válni. Nem találtam még akkreditálatlan képzést sem. :) Az istenadta tehetség az, amiben ilyenkor bízhatunk. Ugyanakkor zárójelben azért megjegyezném, hogy Isten hagyományos pásztorai számára teológusképzés létezik. Találtam viszont tanfolyamokat, melyek bizonyos címek viselésére jogosítanak. Kineziológus lehetsz akár 4 nap alatt. Bemenet nincs, tehát nemhogy diploma, de érettségi, sem erkölcsi bizonyítvány nem szükségeltetik hozzá. (Minek tanultam ennyit? :))) Online ezotanfolyamok tízezerért. Hopsz, nekünk egy képzési nap sem futja ennyiből! Az alábbi - számomra elszomorító - szlogennel reklámozva: "Kipróbálnád magad egy segítő szakmában?" nyolc nap után az illető nyugodtan kísérletezgethet emberi sorsokkal és lelkekkel, mert valaki adott róla neki egy papírocskát. Ilyenkor az jut eszembe, hogy vajon ki feküdne be egy olyan szívsebész kése alá, aki ennyi idő alatt "tanulta" ki a szakmáját? Persze itt nem a szívünkről, csak a lelkünkről van szó. Hol a minőségbiztosítás? Hol a számonkérés?

Azt sem állítom, hogy a valóban képzett szakemberek nem hibáznak. Mindannyian hibázhatunk, de ideális esetben tudjuk, hogy mit csinálunk, és tartjuk magunkat bizonyos szabályokhoz, keretekhez és a Pszichológusok Etikai Kódexéhez. Nagyon fontos dolog még, hogy ha az ember valamelyest ért a szakmájához, akkor tudni fogja azt is, hogy mihez nem ért. Mi, pszichológusok is - az orvosokhoz hasonlóan - bizonyos területekre képződünk. Így lehetséges az, hogy adott szakember a hozzá jelentkező klienst továbbküldi máshoz a probléma típusának függvényében. Olyanhoz, aki adott szakterületen kompetens. Nem vállal el mindenkit.

Az én igazságos világba vetett hitemhez az is hozzá tartozik, hogy mindenkinek a képződésébe fektetett energiái függvényében illő beárazni magát. Ha önjelölt segítőről van szó, akkor pedig a legtisztességesebb, ha adomány fejében nyújtja azt, amit tud. Akit meggyógyít, úgysem lesz hálátlan. 

Az viszont nem szerencsés, ha valaki mást kap, mint amit várt. Ha többet ígérnek neki, mint amennyit kaphat. Amikor egyesek szakember látszatát keltve, tudományosan megalapozottnak tűnő módszerekkel átvernek másokat. 

Emberek vagyunk. Vannak köztünk feddhetetlenek és kevéssé azok. Tehetségesek, spirituálisak, racionálisak, lángelmék. Intuitív gyógyítók és csalók. Kiváló szakemberek és botladozók. Mindez nem csupán végzettségek függvénye. Ismerek nagyszívű ezomamit, jószándékú alternatív gyógyászt, lelkes spirituális vezetőt, odaadó asztrológiai tanácsadót. Azt gondolom, hogy a világ gazdagságához, színeihez ők is hozzájárulnak. Mindannyiunk számára álljanak itt Weöres Sándor szavai: "Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél."