Anyupszi

2018\12\02

Gyermeki szabadság

Egy csecsemő még teljes valójában szabadnak születik. Szabadon mozoghat vagy adhat ki hangokat. Korlátai elsősorban abból adódnak, hogy szüksége van másokra, akik jelzéseire kompetensen reagálva segítenek neki gondoskodáshoz, táplálékhoz, ingerekhez jutni, nyugalmi állapotba kerülni. Babaként még torkaszakadtából ordíthat, kontrollálatlanul rugdosódhat, gátlások, maszkok és szerepek nélkül nyilvánulhat meg.

Az akarati viselkedés kialakulásával a környezet egyre fokozódó elvárásai is megjelennek. A totyogó szorosabb kereteket és élesebben meghúzott határokat kap, ami természetszerűleg a szabadságában való korlátozottságával is együtt jár. A különféle szülői kívánalmak, intézményi szabályok és kulturális normák betartása mellett e szabadság megélése továbbra is roppant fontos marad számukra. Hisz ez ad teret akár a felgyülemlett feszültségek levezetésének, a nap folyamán őket ért impulzusok, benyomások feldolgozásának, az elsajátított új ismeretek elmélyülésének, az érzelmek megélésének, személyiségük kibontakoztatásának, társas készségeik fejlődésének. Legyen szó akár egy fárasztó nap utáni kiadós hisztiről, őrjöngve rohangálásról, teli szájjal kacagásról, elmélyült alkotásról, kíváncsiskodó felfedezésről, ábrándozásról vagy játékos és kötetlen kapcsolódásról.

A mindennapok sűrű teendői közti apró hézagokat érdemes meghagyni nekik. Legyen ez a lopott idő csak az övék, csak a miénk!

img-945c09a8e772100c7c3a5e170989b23f-v.jpg

2018\11\22

Halhatatlanság

Az ember talán azóta kutatja az örök élet titkát, amióta öntudatára ébredt. Gondoljunk akár a túlvilági lét kérdéseire, a halhatatlanság elixírjére, az öregedés elleni ádáz harcra, a tudat megőrzéséről szóló sci-fikre. Nem szeretnék és nem is tisztem mélyebb vallási vagy tudományos kérdésekbe belemenni, egy más aspektusból közelíteném a témát. Mindannyian megtalálhatjuk személyes kis halhatatlanságunk titkát, hisz nap mint nap olyan változások, események, érzések és gondolatok indulnak ki belőlünk, amelyek rajtunk túlmutatnak. Aprócskák és hatalmasok. Legyen az egy gyermek megfoganása, egy alkotás létrehozása, egy hősies cselekedet vagy akár egy segítő gesztus, egy jó szó. Ha létrehozol valami maradandót: halhatatlan vagy! Ha megváltoztatod egy ember életét: halhatatlan vagy! Ha bárki emlékeiben létezel: halhatatlan vagy! Ha egy picurka hatást gyakorolsz a környezetedre: halhatatlan leszel! Abban nincs döntési lehetőségünk, hogy idézünk-e elő változást a minket körülölelő világban, abban viszont van, hogy mekkorát és milyen minőségűt. Csendben a csigaházainkba bújhatunk vagy aktívan, cselekedve, élve, érezve létezhetünk. Lehetünk elutasítók vagy segítőkészek, gyűlölhetünk vagy szerethetünk, kizsákmányolhatunk vagy adhatunk. Felelősségünk teljes tudatában eldönthetjük, hogy milyen nyomokat akarunk hagyni a világban.

Talán nem mindenkire emlékszem, aki személyesen velem jót tett, biztosan nem is mindenkit ismernék már fel. Ám a szívemben rengeteg halhatatlan ember él. Köszönöm az ismeretlen hölgynek, aki mentőt hívott, mikor ájulva hevertem a földön. Köszönöm az orvosnak, aki szakszerűen kikezelt egy komoly tüdőgyulladásból. Köszönöm a tanáraimnak, a barátaimnak, az összes felismert vagy fel nem ismert jótevőmnek! Köszönöm a családom minden egyes tagjának, hogy azzá válhattam, az lehetek, aki vagyok.

Ha bizonyos módon élsz, akkor talán földi léted befejeztével ismerőseid nem kapnak majd szájukhoz elhaló hangon mormolván: "Halottról csak jót...!" Ahhoz, hogy pozitív értelemben éld túl a halálod, nem feltétlenül kell hőssé válnod, néha csupán az is elég, ha igazán észreveszed az embertársaidat!

img-ea0a697d27ff418c4f534507666349bc-v.jpg

2018\11\14

Búcsú a babázástól

https://anyupszi.blog.hu/2018/02/20/coming_out_fuggo_vagyok

Ebben a bejegyzésben még nyakig benne vagyok, de valamikor mostanság zárult le életemnek talán legfontosabb és legértékesebb szakasza. Összesen 8 évet töltöttem "itthon" a gyerekeimmel. Persze emellett tanulgattam, dolgozgattam, ám fő munkavégzésem mégiscsak az anyaság volt. Elérkezett viszont az ideje, hogy a legkisebb gyermekemet óvodába engedjem, én pedig búcsút intve a babázós éveknek továbblépjek. Nagyon egyszerűen hangzik, de maga a döntés és az elengedés folyamata csöppet sem volt az. Mára már nyugodt szívvel tudom mondani, hogy elköszöntem ettől az életszakasztól és minden képével, történetével és érzésével együtt lekerekítve zártam jó mélyen a szívembe. Azzal együtt, hogy tudom, lesznek még nosztalgikus percek, mikor legszívesebben megragadnám az idő hatalmas, könyörtelen kerekét és őrjöngve, erőlködve próbálnám mozdítani, hogy visszatérhessek az aranykorba. Ám az csak némán és szenvtelenül forog majd tovább, s közben könnyek áztatta arcomon megjelenik egy újabb ránc, mely átívelhetetlen, mély árokként húzódik múltam és jelenem valósága között.

Nagyon szerettem kismama lenni, hihetetlen és elmondhatatlan érzés az, amikor egy nő testében egy másik élet növekszik. Mikor azért is eszel, hogy őt tápláld, mikor érte is pihensz, körülölelve véded. Benned mozdul meg, téged hall leginkább és mindig vele vagy. Belőled bújik ki, veled együtt szenvedve, küszködve. Örökké, elválaszthatatlanul és végérvényesen hozzád tartozik. Te leszel az egyetlen anyukája, az élete alfája. Megtanulsz érte élni és magadért tenni miatta. Aprócska lépésekben kezded megismerni, ösztöneinek szövevényeiből kibontani egyedi személyiségének felcsillanásait. Gondozod, tanítod, szereted és ő megajándékoz pillantásaiból, érintéseiből, hangocskáiból és lényének kifejeződéseiből összeálló egyedi és megismételhetetlen önmagával. S valahol a rózsaszín felhő mámorában el sem hiszed, hogy ez megtörténik. Később, visszagondolva is, szinte álomszerűnek hat az egész. Sehogyan sem illeszkedik a hétköznapok rendjébe, mert ez maga a csoda.

Nem lehetek elég hálás a sorsnak, hogy mindez háromszor történt meg velem. Átélni ezeket az éveket a gyermekeimmel minden probléma ellenére is káprázatos volt. S mivel számomra ennyire örömteli és magával ragadó volt ez a periódus, nehézséget okozott olyan indoklást találni, mely megkönnyítette volna a lezárását. Megrészegített a teremtőerőm. 2 és fél év kellett ahhoz, hogy belássam, itt az ideje a búcsúnak. Habár a legkisebb kinőtt ruhácskáit már nem tartottam meg, és az épülő házunkba is csak három gyerekszobát terveztünk, mindig ott lebegett a: "Mi lenne, ha lenne még egy?" kérdés, annak ellenére, hogy a férjem már nem szeretett volna többet: "Mostanában biztosan nem." :) E helyütt mondhatná bárki, hogy: "Nem kell dönteni még, meg fiatalok vagytok..." Ami igaz is lehetne, de én magam az a tervezgetős, tiszta lappal indulós fajta vagyok, nekem muszáj döntenem. Számomra elég megterhelő volt ez a bizonytalan állapot, ami (az én olvasatomban pszichoszomatikus) tünetté manifesztálódott. Lényegében ez nyitotta fel a szemem és álltam előbb teljes mellszélességgel az "A", majd a "B" verzió mellé. Ami hozzásegített ahhoz, hogy a valódi érzéseim és a tudatos megfontolásaim teret nyerjenek. Mindeközben saját szakmám képviselőit is segítségül hívtam a mélyebb megértés végett és testi tünetem orvosolva lett.

Miért is írom le mindezeket? Mert tudom, hogy más anyatársaim is küzdenek az elengedéssel. Mert hiszem, hogy egy szép lezárás hozzásegít egy lendületes kezdethez. A belső rend körülöttünk is megteremtődik.

Életem legértékesebb időszakát hosszú belső viaskodás után könnyekkel zártam, felszabadítva magam "Életem Értelmein" túli célok keresésére és azok megvalósítására. Nem szeretném velük bejáratni a saját utam. Nem szeretném általuk megvalósítani önmagam. Ne vággyák az én vágyaim. Szívből kívánom, hogy ne azért legyenek velem, mert szükségem van rájuk, hanem azért ragaszkodjanak, mert nekik van szükségük rám! Ne ők értem, én legyek értük egy biztonságot nyújtó őszinte szeretetkapcsolatban! Szeretném engedni őket, hogy a saját útjukat járják az én zászlóm védelme alatt. Én legyek a menedékük és a kapaszkodójuk, és ne ők az enyém! Remélem, hogy elég bölcs leszek ahhoz, hogy észrevegyem, mikor van szükség a megtartásukra és mikor kell hagynom őket menni.

bucsu.png

2018\11\09

"Melyik arcunkra mondhatjuk vajon, hogy ez a végső?"*

"Melyik arcunkra mondhatjuk vajon, hogy ez a végső?"* - Néhány éve már kísér e mondat, s miközben ízlelgetem, azon tűnődöm, hogy több arcom, sorsom, korszakom is volt már, melyet akkor valóságosnak éreztem, ám mindegyikben máshogyan voltam én én. Nem biztos, hogy aki egyikben ismert, a másikban rám ismerne.

Gondoskodó családban nőttem fel. Kisgyermekként merész voltam és kíváncsi, minden érdekelt. Legfőképpen a titkok kifürkészése, az összefüggések megértése, az új információk. Nyugodtan megülni nem tudtam, kezem-lábam folyamatosan járt. Folyton énekeltem vagy fecsegtem, néha pedig elszökdöstem otthonról egyik-másik szomszédba.

Nagyobbacskaként kissé beteges, kissé szorongó gyermek, ám mindig kitűnő tanuló voltam. Szomjaztam az elismerést és a pozitív interakciókat. Visszatérő élményem volt, hogy tartozni akartam valahová, de kívülállónak éreztem magam. Ez a vágy olyan erős volt bennem, hogy ellenérzéseim ellenére is hagytam magam sodródni az eseményekkel, melyekkel azonosulni egyébként nem tudtam.

Tinédzserként küzdöttem magammal és néha az evéssel. Olykor lehangolt voltam, félénk és jellemzően bizonytalan. Ám igaz barátokra leletem, akikkel azóta is megélhetem a baráti közösségbe tartozás örömteli pillanatait, és jó pár nehéz helyzeten átsegítettek.

Fiatal felnőttként kezembe vettem a sorsom és árnyékaimat féreráncigálva keresni kezdtem önmagam. A külsőmbe, a zenébe és a táncba kapaszkodva ugrándoztam ki a komfortzónámból. Határaimat feszegetve vetettem bele magam a fellépések, szépségversenyek, és fesztelen mulatozások világába. E próbatételek mind azt a célt szolgálták, hogy belül erősítsenek meg engem. Majd rátaláltam - ekkor még leginkább saját szükségleteimtől vezérelve - a pszichológiára. Végül valamelyest nőtt az önbizalmam, némi kontroll-érzetre és önreflexióra is szert tettem, valamint kezdeményezőbbé váltam. Aztán jött Ő. A férjemmel való kapcsolatom teljesen átformálta az életem, melynek kulcsa az a feltétel nélküli szeretet volt, amit akkor és most is egymásnak adunk. Azóta minden gondolatom, cselekedetem és érzésem alapja ő, akivel úgy tudunk együtt lenni, hogy közben egészek maradunk. A három gyermekünk pedig olyan dolgokat tanított meg felfedezni önmagamban, melyekről egészen addig tudomásom sem volt.

Úgy érzem, hogy valamikor mostanában jutottam legközelebb ahhoz, aki valójában vagyok. (Bár még rengeteg belső munka vár rám.) Köszönhetem ezt elsősorban a kapcsolataimnak, a tapasztalataimnak, és az idő adta ajándéknak: az érettségnek. Az örök változás jegyében, céljaimat, kíváncsiságomat és félelmeimet követve, a saját tempómban haladok az önismeret kalandos, veszélyes és kincseket rejtő útján, mert érzem, ilyenkor én leginkább önmagam vagyok!

Idézet:

*Müller Péter: Világcirkusz

2018\10\25

"Van mégis csillagfényű álomvilág"*...

Kislányként megfogadtam, hogy örökké őrizni fogom magamban a gyermeki énemet, és soha de soha sem leszek olyan felnőtt, akinek napjai csupán kötelezettségekből állnak. Rácsodálkozom majd a mindennapok szépségeire, felismerem csodáit. Kíváncsian kutatom majd az élet titkait, kifürkészem rejtett összefüggéseit. Lelkesen vetem bele magam azokba a tevékenységekbe, melyek számomra örömet okoznak. Elmélyülten lubickolok egy könyv vagy film jelentette tudás- vagy fantáziavilágban. Mindig felismerem majd az igazán lényeges dolgokat, ezekre fordítom a legtöbb időt és figyelmet. Táncolva-énekelve játszom el az életem a gyerekeimmel. Szívből fogok nevetni és lelkem mélyéből sírni. Tudom majd, mikor kell szabadon szárnyalnom, mikor néma csendben éreznem. Erős leszek és felelős, mindemellett derűs és könnyed.

Arra nem gondoltam, hogy rengeteg apró-cseprő teendőm lesz majd. Hogy egyszerre több fronton kell helyt állnom. Hogy túl sok lesz a zaj, kevés a csend. Hogy a heteket, napokat, órákat folyamatosan szerveznem kell. Hogy némely tevékenységemben nemhogy a maximumot, de olykor az optimumot sem sikerül elérnem. Hogy a katarzis nem mindig jön el. Hogy a kapcsolatok minőségének fenntartása nem magától értetődő dolog. Hogy a 24 órából álló nap játszi könnyedséggel betáblázható, főleg akkor, ha a régen örökkévalóságnak tűnő órák könyörtelen pergése folyamatos versenyfutásra kényszerít. Hogy mennyire el tud rejteni az "anyuka" maszk. Hogy az értelmiségi élet megteremtéséért keményen küzdeni kell. Hogy a legcsodálatosabb álmok megvalósulása nyomán, a szertefoszlók helyére újakat kell álmodnom.

Vajon sikerült-e megteremtenem az életet, melyről gyerekként ábrándoztam?  A keresztmetszeti kép nem mindig ezt mutatja. Többször, mint szeretném, a mérleg nyelve az önfeledtség helyett a kötelesség felé billen. Ám amíg képes vagyok szenvedéllyel megélni a kapcsolataimat, a hivatásomat, a szabadidőmet, addig töretlen hittel őrzöm szívemben a lángot, és afféle diadalittas Pán Péterként dacosan kiáltom a világnak: "Sohasem növök fel!"**

 kirandulas.png

Idézetek:

*Ihász Gábor: Múlnak a gyermekévek - dalszöveg

**J. M. Barrie: Pán Péter

2018\10\16

Hitvallásom a gyermeknevelésről

Elfogadom a gyermekem személyiségét. Viselkedésétől és érzelmeitől függetlenül tiszta szívemből szeretem. De: nem dicsérem meg, ha elhappolja más elől a hintát. Nem biztatom arra, hogy tolakodjon előre a villamoson. Rászólok, hogy segítsen a testvérének kezet mosni. Megjegyzem, ha nem a megfelelő hangnemben szól. Elvárom, hogy bizonyos szabályokat betartson, a feladatait elvégezze. Mindig az igazat mondom neki. Felvállalom a nehéz helyzeteket is. Bocsánatot kérek tőle, ha igazságtalan voltam. Megmagyarázom az érthetetlent, hogy ő is megérthesse. Elismerem, amikor helyesen cselekedett. Kiemelem az erősségeit, hangsúlyozom a nagy teljesítményeit. Elemzem a különféle minket ért helyzeteket, nyomatékosítva a jó példát, elméletben javítva a rosszat.

Mert:

Szeretném, hogy a gyermekem becsületes legyen. Tudom, hogy bajba kerülhet.

Szeretném, hogy a gyermekem lelkiismeretes legyen. Tudom, hogy nehezebb sorsa lehet.

Szeretném, hogy a gyermekem őszinte legyen. Tudom, hogy elutasíthatják.

Szeretném, hogy a gyermekem egyenes legyen. Tudom, hogy elnyomhatják.

Szeretném, hogy a gyermekem hiteles legyen. Tudom, hogy próbára tehetik.

Szeretném, hogy a gyermekem megbízható legyen. Tudom, hogy számára ez teher lehet.

Szeretném, hogy a gyermekem önzetlen legyen. Tudom, hogy hátrányt szenvedhet.

Szeretném, hogy a gyermekem segítőkész legyen. Tudom, hogy kihasználhatják.

Szeretném, hogy a gyermekem bízzon. Tudom, hogy csalódhat.

Szeretném, hogy a gyermekem szívből szeressen. Tudom, hogy sérülhet.

Szeretném a gyermekeimet értékek mentén nevelni, hogy ne tévesszék össze a talmi csillogást a Nap éltető erejével. Szeretném, ha erős gyökereket eresztenének, hatalmas koronát növesztenének és egyenes törzzsel élhetnének. Szeretném, hogy felismerjék és elfogadják a szükségleteiknek megfelelő testi, lelki és szellemi táplálékot. Szeretném, hogy képesek legyenek jó szívvel odaadni lényük gyümölcsöző kifejeződéseit. Szeretném, hogy szilárdságuk és erejük kijelölje helyüket a világ rendjében, ám rugalmasságuk és alkalmazkodóképességük bármilyen körülmény ellenére biztosítsa virágzásukat. Szeretném, hogy tudják: soha nincsenek egyedül!

Hiszem, hogy a hosszú távú célok előbbre valók, mint a rövid távúak. Hiszem, hogy a mélység fontosabb, mint a felszín. Hiszem, hogy a minőség több, mint a mennyiség. Hiszem, hogy a szeretet és a kapcsolódás a legnagyobb gazdagság.

Nem baj, hogy a gyermekeim nem érzik mindig jól magukat, ha ettől jobb emberek lehetnek. (Hiszem, hogy boldogabbak is!)

20180830_173718.jpg

2018\10\09

Elrejtett életek

Régebben olvastam az alábbi sorokat, ám annyira megragadtak bennem, hogy mai napig a fülembe csengnek. A szerző általuk kívánta nyugtatni azokat az önmarcangoló anyákat, akik úgy érzik, képtelenek minden elvárásnak megfelelni. Az őket ért negatív minősítésre, burkolt vagy nyílt kritikára válaszul e gondolatmenetet ajánlja: "Akinek nincs gyereke, nem tudja. Akinek kevesebb gyereke van, mint neked, nem tudja. Akinek kisebbek a gyerekei, nem tudja."

Mennyire igaza van! A sort pedig szabadon folytathatnánk tovább: Akinek egészséges a gyereke, nem tudja. Akinek van segítsége, nem tudja. Aki párkapcsolatban él, nem tudja. Aki jómódban él, nem tudja. Aki nem a te életedet éli, soha de soha nem fogja tudni! Talán csak, ha figyel rád. Ha meghallgat. Megismer. Melléd áll.

Hogyan is ítélkezhetnék feletted? Mit tudhatok én a te életedről? Látom, hogy elfáradtál. Talán beteg a gyereked vagy te magad. Látom, hogy feszült vagy. Talán összevesztél a férjeddel vagy túl sok a teendőd a mai napra. Látom, hogy szomorkodsz. Talán elvesztetted egy szeretted vagy nem találod a helyed az életben. Nem vagy képes mindig tökéletesen felöltöztetni a gyerekedet. Nem tudod mindig a legjobb megoldást kitalálni a megnyugtatására. Néha túl engedékeny, máskor türelmetlen vagy. Olykor elfelejtesz ezt-azt, máskor túlzásba esel. Bizonyos helyzeteket rosszul mérsz fel. Elkésel, kapkodsz. Sok a feladatod, egyedül érzed magad.

Elfogadásra lenne szükséged? Együttérzésre? Megerősítésre? Segítségre? Tanácsra? Példamutatásra?

S ha esetleg ezekből te magad is tudnál adni, kérlek tedd meg! Hisz valahol egy másik anya küzd a mindennapok terheivel. Hidd el, hálás lesz neked!

received_345855342824067.jpeg

 

2018\09\14

Sírás, nevetés...

Hiszek abban, hogy a gyerekek alapvetően jók és szeretnék magukat kellemesen érezni, mindezt úgy, hogy közben az őket körülvevő világgal is pozitív kapcsolatokat ápoljanak. Néha viszont különféle negatív érzelmek kerítik őket hatalmukba. Ilyenkor panaszkodnak, keseregnek, zokognak, ordítanak, rendetlenkednek, csapkodnak. Kiinduló álláspontom a mindent elsöprő érzelmek vonatkozásában, hogy az élet természetes velejárói. Jönnek és mennek. Túl nagy jelentőséget nem kell tulajdonítanunk nekik. Akkor érdemelnek kitüntetett figyelmet, ha gyakoriságuk vagy intenzitásuk tekintetében szélsőségesek vagy azzá válnak. Például, ha egy kisgyerekbe "belebújik a kisördög" és egyszerűen nem akar kereket oldani, vagy a "hisztimanó" a szokottnál sokkal gyakrabban bukkan föl, esetleg tartósan bujkál szomorúság csöppségünk szemében.

Az a nézet, talán már köztudott, hogy ha nem kívánunk valamit megtenni/megvenni gyermekünk számára, akkor a hiszti ne szolgáljon számára eszközül az általa vágyott dolog eléréséhez. Hisz amikor a kicsi a kiborulása eredményeképpen bizonyos javakhoz jut, megtanulja, hogy ez a megfelelő módszer a szülői hozzáállás módosításához. Vagyis megerősítést nyer eme - felnőttek számára kevéssé kívánatos - viselkedési mód, gyermekünk előszeretettel fogja újra és újra alkalmazni. Viszont a vágyai be nem teljesülését kísérő negatív érzelmek igenis megilletik őt. Mi, felnőttek is elszomorodunk vagy feldühödünk, ha valami nem a terveink szerint alakul. Egy kisgyereknek is joga van sírni vagy morgolódni, ilyen módon levezetve a benne felgyülemlett feszültséget.

Mit tehetünk szülőként, hogy segítsünk neki? Ha képesek vagyunk elfogadni az érzéseit, biztosítjuk szeretetünkről, akkor ebben a biztonságos légkörben elengedheti magát és ezzel együtt lelki fájdalmának terhét is szélnek eresztheti. Viszont felmerült bennem néhány kérdés ezzel a szülői attitűddel kapcsolatban.

Ha MINDEN egyes negatív érzelemnek figyelmet szentelünk, nem tulajdonítunk-e ezáltal túlzott jelentőséget nekik? Nem dominálják-e őt vagy esetleg az egész családot ezek a kellemetlen hatások?

Ha MINDIG negatív érzelmet megélő gyermekünkkel maradunk és meghallgatjuk a siralmait, nem gyengítjük-e ezzel megküzdési képességeit, arra tanítván, hogy egyedül képtelen megbirkózni a nehéz és ijesztő érzésekkel?

Ha TELJES elfogadást nyer minden érzelmi megélése, nem lesz-e motiválatlan érzelmeinek megfelelő mederbe csatornázására, kulturált kifejezésére?

Nem gyengítjük-e a túl sok mankóval? Képes lesz-e optimális frusztráció nélkül önállóan megállni a helyét az életben? Nem vesszük-e el tartását érzelmeiből adódó viselkedésének feltétel nélküli elfogadásával? Nem kötik-e le túlságosan aprócska érzések és érzelmek a figyelmét, mert megerősítéseink révén szuperérzékennyé válik? Vajon mi, szülőként mennyire járulunk hozzá gyermekünk belső tüzeinek szításához, könnyeinek tajtékzó áradásához?

Az érzelmek szépen elmúlnak maguktól, néha az is elég, ha hagyjuk!

20180814_100340.jpg

 20180814_100315.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2018\09\10

"Könnyű álmot hozzon az éj"

Mikor Dorka lányom megszületett, nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a lehető legjobban figyeljek szükségleteire, maradéktalanul kielégítsem azokat.  Hiszen egy csecsemő nem képes még késleltetni. Számára rendkívül megterhelő a stressz, mely abból adódik, hogy jelzéseire nem érkeznek válaszok. Akármikor sírt, én próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a gond, és eszerint kezeltem a helyzetet. Igény szerint szoptattam, ringattam, hordoztam, szórakoztattam, nyugtattam, altattam. Szimbiózisban voltunk, a legmélyebb szeretet-egységben. Aztán elérkezett az a pont, amikor azt vettem észre, hogy hiába álmos, sírva tiltakozik a lefekvés ellen. Valószínűleg nem a szeparációval volt gondja, hisz vele voltam. Talán az élményekben gazdag környezettől való elszakadást nehezményezte. A hetek-hónapok alatt már kialakult az igényeihez alakított stabil napirendünk, ami strukturálta az időnket. Nem szerettem volna hosszas huza-vonába kezdeni az altatásával kapcsolatban, ezért az alábbi pár alapvetéssel a fejemben arra a döntésre jutottam, hogy határozottan kiállok a lefektetésével kapcsolatos elképzeléseim mellett.

1. A stabilitás, rend fenntartása. Az egyéni és életkori igényekhez alakított, optimális fejlődését biztosító keretek biztosítása. Kiemelten fontosnak tartom, hogy a megfelelő mennyiségű alvásban legyen része és bizonyos kijelölt időpontokban történjen a fektetés. A kiszámíthatóság a kiegyensúlyozott családi élethez is hozzájárul.

2. A belső biztonság megteremtése. A nyugodt alváshoz szükséges optimális körülményeket továbbra is biztosítom: besötétített szoba, csend, kapcsolódás: úgy, mint ringatás, anyai testközelség, altatódal éneklése vagy mesemondás.

3. A gyerek érdekeinek szem előtt tartása. Elengedem azt a vágyam, hogy minden egyes pillanatban boldognak lássam a gyermekem, illetve ezáltal érezhessem magam jó anyának. Képes vagyok elviselni azt a terhet, hogy a gyermekem haragszik rám, ha ezzel nyilvánvalóan az ő érdekét szolgálom. Anélkül állítok fel határozott szabályokat, hogy gyermekem kinyilvánított kellemetlen érzései kapcsán az önértékelésem meginogna. Bár tudom, hogy az ő szemében abban a pillanatban én vagyok a "Rossz", elvállalom ezt a szerepet, csakhogy neki ne kelljen annak lennie. Ne kelljen dühödten püfölnie a határokat, tombolva a végtelenbe üvölteni akaratait, nyafogva zsinóron rángatni marionett szüleit. Erőt mutatok, s ez végső soron őt is megerősíti abban, hogy szülei képesek őt megtartani. Ekkor elengedheti magát, mint hatalmas gyümölcsfán csüngő aprócska termés. Gondtalanul növekedhet, míg éretté nem válik, s magától el nem ereszti az őt tartó ágat, hogy a földre zuhanva független, önálló életet kezdjen.

11871934_1036223093057395_1983107851_o.jpg

Most alvásidő van. Fáradt vagy, pihenj. Beterelgetlek szépen az ágyikódba. Becsukom az ajtót. Hallod, ahogyan egy erőteljes mozdulattal elzárom tőled a külvilágot. Maradj bent a csendben. Lehúzom a redőnyt, csak néhány aprócska rést hagyok. Álmos szemeid belekapaszkodhatnak még a szoba felsejlő tárgyaiba, hogy aztán gyengéden elengedhesd őket. Még néhány nyüzsgő gondolatod megosztod velem. Elhadarod, hisz érzed, sürget az éj. Takaróját lassan rád teríti. Szorítasz, mint aki magába szeretne gyömöszölni, hogy örökké benne legyek. Mohón követeled az utolsó búcsú puszit újra meg újra.Majd bilincs-karjaid kipattannak, hogy szabadon engedj. Könnyű vagy, minden láncod, minden villanásod, minden gazdagságod puhán, a szőnyegre téve hever. Éji menyasszonyként nyugodtan várakozol, hogy elhangozzon egy érdekes történet, mely megnyitja az álmok birodalmának kapuját. Altatód nászindulóként zendül fel. Egy sötét, meleg áramlaton ringatózva belépsz oda, ahová soha senki sem mehet veled. Elaludtál.

2018\09\06

Libikóka vagy dobbantó?

Néha úgy érzem, hogy már képtelen vagyok több érzelmet befogadni. Beengedni, megtartani, feldolgozni és csillapítani. Túl sok a vágy. Túl sok a kérés. Túl sok a teendő. Túl sok a gyermeki szenvedés. A fájdalom. Ilyenkor telítődök és kibuggyan belőlem, amit már képtelen vagyok bent tartani. Ez nem jó nekem. És a gyerekeimnek sem. Az önmagam okolásával kapcsolatos lelki tusákon már túl vagyok, ettől függetlenül nem szeretem magam ilyen állapotban észlelni, ezért igyekszem ezt megelőzni, kezelni. Nyilván a gyerekeim sem véletlenül ennyire érzékenyek és érzelmesek. Számtalan előnye van ennek, hisz ebből a temperamentumból táplálkozik a szenvedély, a lelkesedés, az életöröm, bármilyen művészi tevékenység.

Ám amikor úgy érzem, tele vagyok, szükségem van egy kis ürességre, csendre, hogy feldolgozhassam a mindennapok eseményeit, önreflexiót gyakorolhassak.

Máskor aktivitásra, munkára: bármilyen -  megszakítás nélkül elvégezhető - tevékenységre, amibe képes vagyok koncentráltan bevonódni, elmélyülni benne, eggyé válni vele. 

A képzeletemre: olvasásra, mesélésre, álmodozásra, tervezésre. Az életem perspektívába helyezésére.

Mozgásra: táncra, sportra, egy kis aktív játékra a gyerekekkel. Ettől érzem a bennem áramló erőt.

Új ingerekre: élményekre, tudásra, helyekre, emberekre.

Intim kapcsolódásra: a szeretteimmel.

Ekkor újra létrejön az egyensúly bennem és képes vagyok létrehozni azt magam körül is. Rendben leszek, rendben leszünk.

40238495_10155744001453297_4535157088556417024_n.jpg