Anyupszi

2019\08\21

Napok

Vannak napok, melyeken terveink és vágyaink kudarcra vannak ítélve. Napok, melyeken minden összeomlik.

Az előző nap elkészült forgatókönyvére virrad a reggel. A napirendi pontok kristálytiszták, az ütemezés hordoz némi szabadságot magában, azonban a  feladatok végrehajtása elengedhetetlen. Annak tűnik. Lássuk csak mink van: szükségszerű teendők, kötelező komponensek, szívmelengető etapok - ki-ki tarkítsa kedvére a listát. Keretek, szabályok, struktúrák, terek, színek, csendek, avagy a teljes nap egy palettán. S alkalomadtán megtörténik: borul minden.

A leggyakoribb pillangószárny-rebbenés nálunk valamelyik gyermek kifogásolható egészségi állapota, mely hurrikánként söpör végig az egész napi teendők listáján. S bár büszke hajósként még görcsösen tartanánk a kormányt, a vihar százszorta erősebb. Küzdés és kapálózás ilyenkor nem segít. Hiábavaló a segélykiáltás. Nem ment meg senki. Egyedül vagyunk. Kicsik és kiszolgáltatottak. Egyet tehetünk: az erőt hagyni kell hatni, elfogadni. Semmit nem akarni. Kívül helyezkedni. Szemlélődni. Várni, hogy a dolgok kiforrják magukat. A teljes lemondás állapotában hirtelen villámként hasít belénk a tapasztalás: kevés, ami lényeges. A fontosnak tűnő feladatok sok esetben egyszerű tollvonással kihúzhatók, átütemezhetők vagy delegálhatók. Ebben a nihilben, a tehetetlen várakozásban, a mindent elengedő hiányban sodródva észrevehetünk még valamit. Az erő másik oldalát. Ami eddig rombolni látszott, most irányít. Lassan rálelve az áramlatra, azzal összhangban hatva egy új egyensúly kezd számunkra kirajzolódni. Valamiképpen a dolgok egységbe rendeződnek, s hagynak nekünk egy lélegzetvételnyi időt, mikor nem kell erőlködnünk. Ekkor már mi magunk sem tudjuk, hogy kívülről szakadt-e ránk a béke bársonyos némasága vagy belülről téptük fel magunkból azt. Együtt rezdülünk a jelennel. Könnyedén lubickolva, evezőiket és mentőöveinket vízbe dobva. Napok, melyeken minden összeáll. És a gyerek is jobban lesz.

2019\08\16

Minden jóban van valami rossz

Azt hiszem, a legfontosabb dolog, melyet a gyermekeinktől tanulhatunk, hogy nincs abszolút értelemben vett boldogság. A tökéletesség nem létezik. Az idealizált élet csupán egy eszménykép, egyfajta csúcsteljesítmény, melyet üldözni, hajtani lehet, csak nem érdemes. Hogy mi van helyette? Valóság. Teljesség.

Kicsit bővebben kifejtem, hogy mi vezetett eme roppant bölcs és eléggé közhelyes következtetéshez. Általában úgy funkcionálok, hogy ha egy másik ember társaságában vagyok, szükségszerűen odafigyelek arra, hogy elsősorban ő kellemesen érezze magát és ezzel együtt persze én is. Hogy ez mennyire jó vagy sem, tekintve őt vagy engem, legyen ez most mellékes. Mindenesetre fokozottan hangsúlyos ez a működésmód rajongva szeretett gyerekeim esetében. Él valahol bennem egy nagyon domináns és édesen harmonikus kép az együtt töltött időről. Néhányan még biztosan emlékeztek Máriára a muzsika hangjából. Nos, ebben a szép mesében én volnék a Mária. Ehhez hasonló idilli állapotok igenis léteznek a mindennapi családi életben! Ez tény. Léteznek. Eltartanak hosszú percekig. Netán órákig. Aztán valaki elesik, megsérül, összevész, elégedetlenkedik, türelmetlenné válik és vége. Hiába úsznánk a mámorító boldogság langymeleg fürdővizében, valaki kihúzza a dugót és mi menthetetlen zuhanásba kezdünk. Minden jól sikerült nap egységekre bontva rejteget némi keserűséget. Minden csodás ünnepről vagy nagyszerű nyaralásról készült fotó részleteiben bujkál egy kis hiányérzet, némi retusálatlan szépséghiba. Tökéletesnek tűnik, de nem az. Nem lehet az. A gyerekek tanítanak minket, hogy felejtsük már végre el ezt a hazugságot! Vegyük észre, hogy minden jóban van valami rossz, ahogyan ez fordítva is igaz. Láttatok már legmélyebb fájdalmában síró gyereket egy perc múlva tiszta szívéből kacagni? Vagy a legnagyobb jókedvük közepette tartottatok-e attól, hogy ennek sírás lesz a vége? A valódi élet nem tökéletes, de nem is unalmas.

A derű és a ború, azóta mind elmúltak. Jönnek jó napok vagy rossz napok, valahol mindez nem számít. Ha jobban figyelnénk rájuk, már rég tudnánk, hogy egyetlen dolog van csak, melyet érdemes őrizni: ami nem múlik.

2019\06\29

Énidőm

Egyedül vagyok itthon. A gyerekek anyukámnál. A szobát bejárja a frissen főtt kávé illata. Délután dolgozni megyek, de a délelőttöm szabad. Ülök és írok. Írok ide, máshova, rendezem a gondolataimat, tervezek. Szomjazónak egy korty víz... Vagy fáradtnak egy jó eszpresszó. Apropó fáradt sem vagyok. Ma 8 (!) órakor ébredtem fel egy végigaludt éjszaka után. Úgy emlékszem 8 év óta nemigen történt velem ilyen. A mai nap mágikus száma a nyolcas. Csend van és ez most jó. Énidő van. Töltekezés.

Azonban számomra a sokat hangoztatott, divatos énidő kifejezés valahogyan mégis visszás. Az a benyomásom, hogy néha az önzés szinonímája, a "Nekem minden jár" kezdetű monológ címszava, mások lerázásának jeligéje. Félreértés ne essék, úgy gondolom, hogy egyetlen édesanyának sem kell elvesztenie az identitását, sem mártírként feláldoznia magát a család oltárán. Ez sem neki, sem a családjának nem jó. Az áldozat terhet tesz a szeretteire. Amikor egy anya kiáll azért, ami számára örömet okoz, mely visszaigazolja őt mint önálló entitást és lépéseket tesz, hogy megélje legmélyebb valóját, ebből a családjának többnyire kettős nyeresége szárazik. Egyrészt egy feltöltődött, energikus, boldog embernek van miből adnia mások számára. Másrészt pozitív példaként áll a gyerekei előtt, mivel bemutatja, hogyan is kell helyrebillentenünk önmagunkat, megvalósítani a céljainkat a lelki egészségünk érdekében.

Valaki az énidejében olvas. Más pszichológushoz jár. Vannak, akik tanulnak, sportolnak, utaznak, felnőtt társaságba mennek. Az énidő definíciója szerintem: egyénre szabott minőségi idő. Ekkor betölti a funkcióját. Gazdagít. Nem versenyzik a családi élettel, hanem kiegészíti azt. Sőt, énidőt olykor akár gyerekeink társaságában is tervezhetünk!

Viszont van egy énidőnek mondott egérút, ami inkább szökés, bújkálás, egoizmus, Elvesz és nem tölt. Időrabló. Jelentéktelen. Nincsenek illúzióim, sok felesleges dolgot csinálok én is, s nem mindig kapok egyből észbe, hogy felhagyjak vele. Amikor azonban igen, akkor felteszem magamnak a kérdést: "Ennek mi értelme? Mit tesz hozzám? Mit ad az életünkbe?" Azt gondolom érdemes ezt a kérdést naponta jópárszor feltennünk magunknak. S ha a válaszunk semmit, találhatunk helyette egy értékesebb tevékenységet. A családunkkal vagy nélkülük.

Te miként töltekezel az énidődben?

 

2019\05\03

Testvériség

Minden többgyermekes szülő arról álmodik, hogy csemetéi szeressék egymást, összetartsanak és csak ritkán keveredjenek konfliktusba. Azonban valahogyan mégsem teljesen így szokott alakulni a dolog. Azaz, hogy szeretik egymást és kissé idegen helyzetekben igenis összetartanak, viszont mindennapos apró-cseprő veszekedések tarkítják a képet. Ha ketten vannak, kevésbé. Ha hárman együtt, jellemzően. A nézeteltérések megoldását valamelyest rájuk bízzuk. Egy bizonyos szint/hangerő/érzelmi töltet fölött viszont - saját, esendő szülői lényünkből fakadó lelkiállapotunktól függően - beavatkozunk. Hol megoldási javaslatokat ajánlunk, hol korlátokat szabunk, hol vigasztalunk. Néha azonban elég csupán egy kis közösségépítő jelleggel bíró csapatszlogen, hogy helyére tegye a dolgokat a kis szívekben és buksikban. Néha elég. Nagyon ritkán. :)

2019\03\29

A szeretet kifejezéséről

Sohasem titkoltam, hogy nekem is - mint minden anyának - meg kell vívnom a magam csatáit mind a gyerekeimmel, mind önmagammal kapcsolatosan. Az utóbbi időszakban, az élet mintegy velejárójaként, ismét újabb kihívással szembesültem. Történt ugyanis, hogy minden gyakorlottságunk ellenére a dackorszak kifogott rajtunk. Nem hittem, hogy a harmadik gyerek tud még újat mutatni e téren, azonban sikerült neki. (Mint később kiderül, nem neki sikerült, hanem mi, közösen, együttes erővel hoztuk létre a drámát.) Őszintén szólva nagy mellénnyel készültem arra a napra, mikor majdan a kisfiamnak szabad utat engedve jelképesen kinyitom az élet - egyelőre még kicsinyke - kapuját és hagyom, hadd járja tőlem függetlenebb útját az önállóság ösvényein. Kétszer már sikert arattam, miért lenne most másként? Aztán jöttek a jelek düh és sírás formájában, és éreztem, hogy valami nincs a helyén. Nem is mennék bele miféle technikákkal, mennyi szeretettel próbálkoztunk. Voltak köztük szakmailag feddhetetlen módszerek és voltak megkérdőjelezhetők. Bármit is tettem, akárhogyan próbálkoztam, semmiféle változás nem történt hiszti-ügyben. A legrosszabb természetesen mindig akkor volt, amikor én mint anya jelen voltam. Nem egyszer tettem fel magamnak a kérdést: Részben belőlem fakad mindez? Arra jutottam, hogy igen. Azonban a kérdésre, hogy miként zajlik a folyamat, mivel táplálom az érzelmi kitöréseit, nehezen találtam a helyes választ. De Kristóf segített.

Ezek a hisztik általában arról szóltak, hogy:

- Nem akarok öltözni, mást vegyünk fel...

- Fáj itt meg ott...

- Gyere velem, segíts mindenben...

A leginformatívabbnak azok a kijelentések bizonyultak, melyekben arra utalt, hogy tehetetlen, nélkülem képtelen dolgokat véghez vinni:

- Nem tudok enni, nem tudok járni, nincs kezem, nincs lábam...

E mondatok kissé rám ijesztettek, ám meglehetősen hasznosak voltak, mert egy kevésbé gyakorlott nyomozó fülét is megütötték volna. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a kisfiam egy önállótlan, állandóan csimpaszkodó, éretlen óriásbébi, el kell mondanom, hogy ez nincs így. Mindent egyedül intéz, amire csak képes, és ebben örömét leli. Cselekedeteiben tőlem független, szuverén kisember. Összességében azt gondolom, hogy életkorának megfelelő önállósági szinttel rendelkezik. Sőt! Kivéve, amikor bekopogtat hozzánk hisztimanó.

Egyszer aztán nem hisztimanó kopogtatott, hanem egy gondolat fészkelt a fejembe. Fogalmam sincs honnan jött. Mindenféle pszichológiai okosságot összeolvasgattam, és a szintén szakmabeli férjemmel is folyton tanakodtunk. Talán a papírra vetett és megfogalmazódott bölcsesség rezonált rá a helyzet megoldatlanságából adódó összes frusztrációm okozta erőteljes vágyra, s kettejük szerelemgyerekeként született meg a világosság agytekervényem legsötétebb bugyraiban, ugyanis rájöttem, hogy mi lehet a gond.

Rosszul szerettem. Túlsimogattam, túlöleltem, túlpusziltam. Lehet-e túl sokat adni szeretetből? Igen, lehet. Az esetben, ha a szeretet kifejezése nem a másik emberről, hanem önmagunkról szól. Biztos, hogy minden simogatásomat, ölelésemet, puszimat ő kérte? Minden közeledésemet ő igényelte? Vagy inkább mindez arról szólt, hogy nekem volt fontos tudatni vele bizonyos gyakorisággal, hogy mennyire szeretem? A szeretetben is lehet hibázni, és elismerem, nem jól szerettem. Akkor sem, ha belülről fakadt. Akkor sem, ha őszinte volt.

Ma már figyelmesebb vagyok. Inkább az ő szükségleteire reagálok, határokat szabok a kifejezésben, kevésbé kötöm, ám szívből szeretem. Vigyázok, hogy ez ne lehessen számára teher vagy korlát, melyet dühvel és erővel át kell törnie.

20190329_172848.jpg

Apró dolgok, igaz? A különbség pedig óriási. Minden gondolatunkkal, tettünkkel és érzésünkkel hatunk gyermekeinkre. Hibázunk, azonban tévedéseink helyrehozhatók. Olykor nem tudjuk mit is kellene másként csinálnunk. Figyeljünk rájuk, a gyerekek megsúgják a megoldást!

Kristóf ekképpen fogalmazta meg a lényeget: "Anya! Ha babusgatsz, baba vagyok, mert a babus, az baba!"

 20190329_172914.jpg

 

2019\02\15

Fejlesztem a gyerekem

Szülőként az ember szeretné, ha gyermeke minden lehetőséget megkapna ahhoz, hogy képességeit kibontakoztatva sikeres felnőtté válhasson. Baba-mama foglalkozásokra visszük, fejlesztőjátékokat veszünk neki, beíratjuk különórákra. Félünk, hogy lemarad valamiről, ezért rohanunk. Versenyzünk. Eszeveszetten kergetünk egy tervet, egy napirendet. A bőség zavarában nehezen tudunk dönteni: Zenéljen vagy sportoljon? Nyelvet tanuljon vagy programozást? Esetleg mindet? Természetesen készítse el a házi feladatát, végezze el a mindennapi tevékenységeit is! Ha mindezeket kipipáltuk a listánkon, azt hihetnénk, nyugodtan hátra dőlhetünk, mert legdrágább kincsünk alaposan fel lett vértezve az élet kihívásaival szemben. Engedjük, hadd nézzen valamit vagy gépezzen. Szeretne és mi megengedjük, hisz megérdemli. Ám ekkor még keveset tettünk a lelki egészségéért. Nem játszhatott egy jót szabadon, nem mélyedhetett el valamilyen magányos tevékenységben, nem beszélgethetett a testvéreivel, nem kapcsolódhatott a szüleihez, a szeretteihez. Az igazán fontos, megtartó erővel bíró dolgok kevéssé észrevehetően, csendben történnek. Nem teljesíteni, nem mérni kell őket, hanem érezni, átélni. Nem pénzt, hanem időt és lelkesedést kell beléjük fektetni, ám azonnal gazdagabbakká válunk általuk. Ha aznapra már mindannyian megerősödtünk az akadályok átugrálása által, tegyük fel a kérdést: Hogyan tudnánk méltón zárni a napot? A gyermekünk arcán látszik, hogy a válasz, melyet adtunk, helyes-e.

img-92df25aa14dea95c2eef1f90f3544d0f-v.jpg

2019\01\25

Igaz történetek

Jó ideje már, a gyermekeim estéről estére így kérlelnek: "Anya, mesélj igaz történetet!" És én mesélek. Minden áldott este.

Nálunk hagyománya van az élettörténetek elmesélésének. Minden nyáron, mikor drága nagymamámnál töltöttünk egy-két hetet, ő mesélt nekünk. Csönddel terhelt, sötét, falusi esteken talpig érő hálóruhájába bújva lebontotta hosszú, ősz haját, majd odafeküdt hozzánk a rejtélyes árnyakkal borított szobába. A plafonra meredve, emlékeiben kutatva gondos történetszövésbe kezdett. Sohasem mondott klasszikus mesét, ehelyett az emberi természetről, szegénységről, szenvedésről, szerelemről, háborúról, halálról és jósálmokról regélt. Nem egy tökéletes, hanem egy valóságos, ugyanakkor misztikus világot font körénk. A húgommal lélegzetünket visszafojtva hallgattuk vagy kíváncsiskodva kérdezősködtünk. S mikor mamám úgy érezte, hogy mára elég, mi könyörgőre fogtuk: "Beszélgessünk még!" Meghittség és titokzatosság hatotta át ezeket a nehéz levegőjű nyári estéket, melyekre ma is jólesőn borzongva gondolok vissza.

S bár ebben csöppet sem voltam tudatos, remélem, valami hasonló varázslatot élnek meg az én tündéri gyermekeim is esténként félhomályban, fészek-melegben. Miután egyesével lefektetem, betakargatom, megpuszilgatom és megölelem őket, a mi kis rituálénk ideje következik. Minden történetünk az ő irányításukkal veszi kezdetét, ugyanis az aktuálisan következő gyermekem egy tetszőleges szóval indít. Ebből kell nekem igaz történetet formálnom. Néha egészen bugyuta szavakat mondanak a vicc kedvéért, ám valahogyan mégis sikerül egy mélyebb tartalmú, valóságos kis történetet kerekítenem belőlük. Az ő, a mi vagy felmenőink életének eseményei jutnak ilyenkor eszembe. Felveszem édes, halott nagymamám kezéből elejtett fonalát, és tovább szövöm történeteit. Hogy a valaha élt összes igaz mesénk hömpölyögjön hatalmas folyammá duzzasztva életünk patakjait! Áradjon! Törjenek át a gátak! Minden régmúlt ősünk ereje dagadó vénaként a szívünkbe fusson! Hogy mi már ne szenvedjük, ne hibázzuk, ne éljük, amit ők, hanem ünnepelhessük győztes csatáikat, s dicsőn megvívhassuk elvesztett harcaikat. Hadd sodródjanak a felszínre súlyos ládáikba rejtett kincseik és titkokkal bélelt koporsóik! Remegő kezeinkkel és felvértezett lelkeinkkel nyithassuk ki azokat, hogy birtokába juthassunk mindannak, mit nélkülünk eltemet a múlt.

A kicsik figyelmesen hallgatnak, kérdeznek, beleszólnak: gyűjtenek. Gyökereket, erőt, hitet, csodát, értelmet, biztonságot, életet, szeretetet.

 

20181223_135326_1.jpg

2019\01\18

Szépség

Miért ennyire túlértékelt jellemző a szépség? Hogyan hat ránk ezzel kapcsolatban a média? Vannak-e olyan külső jegyek, melyek alapján kellemes külsejűnek találunk másokat? A szépség valóban belülről fakad? - Ezeket a kérdéseket most nem fogom megválaszolni.

Szeretnék inkább azzal foglalkozni, hogy a szépség mennyire szubjektív fogalom. Nagyrészt a befogadótól függ. Az ő viszonyulási módjától, értékelési, minősítési folyamataitól. Gondoljunk csak bele: a gyermekét (jobbára) minden szülő csodálatosan elbűvölőnek tartja!

Hogyan tekinthetünk úgy másokra, hogy meglássuk bennük azt, ami vonzó? Ami érdekes. Ami különleges, egyedi, értékes. A hangsúly sok esetben a "tekinteni" szón van. Egyáltalán észreveszünk-e, megfigyelünk-e másokat. Ki tudunk-e moccanni saját belső monológjainkból, gondolati köreinkből, beszűkült rutinjainkból annyira, hogy szemeinket a másik emberre vessük? Képes-e tekintetünk mindenféle minősítés és szándék nélkül megpihenni rajta? Ha áthelyeztük a fókuszunkat rá, észrevehetjük azokat az apró részleteket, melyek meghatározzák őt magát, s melyeket áthat egész lénye. A mozdulatait, a hangját, a kisugárzását. Ha így, önmagunkból kioldódva jelen vagyunk vele, találkozhatunk. Amikor már igazán közel engedtük és befogadtuk lényét, többnyire megtetszik benne valami. Bármi. Sok esetben ennek semmi köze a sztenderdekhez vagy ideálokhoz. Ez lehet egy aprócska gesztus, egy nevetőránc, egy szófordulat, ami valahogyan kellemes számunkra. Valahogyan szép, mert annak látjuk. Mert rátalálunk a másikban arra, ami emberré teszi. Hiszen ő nem egyenlő egy photoshoppolt képpel, nem egy jól eladható termék, hanem egy igazi, lélekkel rendelkező lény. Nem számít, hány éves, hány kiló vagy hány kromoszómája van, meglátjuk benne a szépet, mert a szívünkkel pillantjuk meg.

received_1448583848609608.jpeg

 

2019\01\15

Szív küldi Szívnek

Mint minden családban, ahol testvérek élnek, úgy nálunk is mindennaposak a veszekedések a gyerekek között. Néha csak szavakkal piszkálódnak, máskor szándékosan bosszantják egymást vagy kiabálnak, lökdösődnek. A más gyerekközösségekben angyalian együttműködő, érzékeny, kedves és segítőkész gyermekeim itthon olykor ettől eltérő módokon nyilvánulnak meg. Nem mindig sugárzik belőlük a szeretet. A biztonságot nyújtó családi keretek lehetővé teszik számukra, hogy elengedjék magukat, a szónak minden értelmében. Vannak bizonyos határok, melyeket nem lépnek, léphetnek át, azonban békítő, csitító vagy erőteljes fellépésünk mellett, valahol tudjuk, hogy ezek az összetűzések természetesek, így hagyunk némi teret számukra. S bár mi, a szűk család, kapjuk egymásból a legjobbat, hozzátartozik a történethez, hogy a legrosszabbat is. Ezért különösen szívmelengetőek azok az események, melyek minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a gyerekeim - cívódásaik ellenére - szívből szeretik egymást! Amikor szorgoskodnak, hogy titokban ajándékot készítsenek a másiknak. Mikor az orvosnál kérnek a jelen nem lévő testvéreiknek is jutalommatricát. Mikor hálát adnak egymásért. Együtt játszanak, ölelgetik, puszilgatják egymást...

Nemrég történt, hogy Veronika nem volt itthon és Kristóf Dorkával együtt elkezdte befalni a pár darab kimaradt mézeskalácsot. Kis idő elteltével a kezem ügyébe került a kiürült süteményes doboz. Visszatekintettem az asztalra, s látom ám, hogy Veronika helyén, az asztalon elfogyasztásra várva pihen egy Dorka által díszített mézeskalács szivecske! Egészen meghatódtam. Maguktól meghagyták és odakészítették neki! Talán nem tűnik nagy dolognak, de számomra jelképes üzenettel bír:

Szeretteink látják, ismerik, olykor szenvedik a legsötétebb oldalunkat, azonban megkapják hozzá az egész szívünket minden szeretetével!

szivkuldi.png

 

2019\01\06

Egyformán szeretni nem lehet!

Gyerekkoromban gyakran nyaggattam édesanyámat a kérdéssel: "Kit szeretsz jobban? Engem vagy a tesómat?" Mire ő következetesen azt felelte, hogy mindkettőnket egyformán. Őszintén mondta, de talán nem pontosan így gondolta. Talán mégsem egyformán, hanem ugyanannyira... Nem hiszem, hogy akár a szeretetben, lehet egyformán megnyilvánulni. Minden gyermek más. A számukra formákba öntött szeretetünk is más, nem egyforma. Egyéniségek, egyediek: némely vonásuk ismerős számunkra, mások idegenek. Eltérők az erősségeik és gyengeségeik. Különféle színeket hoznak az életünkbe és különböző dolgokra tanítanak minket. Személyre szabottan rezonálunk rájuk.20181216_100615.jpg

Van egy elméletem a szeretetről. Szerintem a szeretetnek két szintje van. Ha ábrázolni szeretném, akkor rajzolnék egy óriási kört és a közepére egy sokkal kisebbet. A nagyobb körbe mindazok tartoznak, akik iránt valaha képesek voltunk szeretetet érezni. Az alapján helyezném el benne a szeretett személyeket, hogy milyen mértékben van jelen a szeretet érzése velük kapcsolatban. A körvonalhoz közel a szívünktől távolabb állók, míg a kicsi körhöz közelebb a szívünknek fontos emberek kapnának helyet. Ebben a körben vannak olyanok, akiket jobban szeretünk, másokat kevésbé. Ezen a vidéken a szeretetnek mértéke van. Azonban ha - túlzás nélkül mondhatom, hogy - áldottak vagyunk, akkor a kis, erősen zárt magban is találunk egy, esetleg több embert. Ez itt a mértéktelen, határtalan, teljes szeretet világa, a "tiszta szív" birodalma. Az én gyermekeim itt laknak. Mindhárman. Legyenek mégoly különbözők, tegyenek akármit, mondjanak bármit, örök maradásuk van. Ők már tudják, nem egyformán, hanem ugyanannyira szeretem őket: Szívem minden szeretetével!