Anyupszi

2019\02\15

Fejlesztem a gyerekem

Szülőként az ember szeretné, ha gyermeke minden lehetőséget megkapna ahhoz, hogy képességeit kibontakoztatva sikeres felnőtté válhasson. Baba-mama foglalkozásokra visszük, fejlesztőjátékokat veszünk neki, beíratjuk különórákra. Félünk, hogy lemarad valamiről, ezért rohanunk. Versenyzünk. Eszeveszetten kergetünk egy tervet, egy napirendet. A bőség zavarában nehezen tudunk dönteni: Zenéljen vagy sportoljon? Nyelvet tanuljon vagy programozást? Esetleg mindet? Természetesen készítse el a házi feladatát, végezze el a mindennapi tevékenységeit is! Ha mindezeket kipipáltuk a listánkon, azt hihetnénk, nyugodtan hátra dőlhetünk, mert legdrágább kincsünk alaposan fel lett vértezve az élet kihívásaival szemben. Engedjük, hadd nézzen valamit vagy gépezzen. Szeretne és mi megengedjük, hisz megérdemli. Ám ekkor még keveset tettünk a lelki egészségéért. Nem játszhatott egy jót szabadon, nem mélyedhetett el valamilyen magányos tevékenységben, nem beszélgethetett a testvéreivel, nem kapcsolódhatott a szüleihez, a szeretteihez. Az igazán fontos, megtartó erővel bíró dolgok kevéssé észrevehetően, csendben történnek. Nem teljesíteni, nem mérni kell őket, hanem érezni, átélni. Nem pénzt, hanem időt és lelkesedést kell beléjük fektetni, ám azonnal gazdagabbakká válunk általuk. Ha aznapra már mindannyian megerősödtünk az akadályok átugrálása által, tegyük fel a kérdést: Hogyan tudnánk méltón zárni a napot? A gyermekünk arcán látszik, hogy a válasz, melyet adtunk, helyes-e.

img-92df25aa14dea95c2eef1f90f3544d0f-v.jpg

2019\01\25

Igaz történetek

Jó ideje már, a gyermekeim estéről estére így kérlelnek: "Anya, mesélj igaz történetet!" És én mesélek. Minden áldott este.

Nálunk hagyománya van az élettörténetek elmesélésének. Minden nyáron, mikor drága nagymamámnál töltöttünk egy-két hetet, ő mesélt nekünk. Csönddel terhelt, sötét, falusi esteken talpig érő hálóruhájába bújva lebontotta hosszú, ősz haját, majd odafeküdt hozzánk a rejtélyes árnyakkal borított szobába. A plafonra meredve, emlékeiben kutatva gondos történetszövésbe kezdett. Sohasem mondott klasszikus mesét, ehelyett az emberi természetről, szegénységről, szenvedésről, szerelemről, háborúról, halálról és jósálmokról regélt. Nem egy tökéletes, hanem egy valóságos, ugyanakkor misztikus világot font körénk. A húgommal lélegzetünket visszafojtva hallgattuk vagy kíváncsiskodva kérdezősködtünk. S mikor mamám úgy érezte, hogy mára elég, mi könyörgőre fogtuk: "Beszélgessünk még!" Meghittség és titokzatosság hatotta át ezeket a nehéz levegőjű nyári estéket, melyekre ma is jólesőn borzongva gondolok vissza.

S bár ebben csöppet sem voltam tudatos, remélem, valami hasonló varázslatot élnek meg az én tündéri gyermekeim is esténként félhomályban, fészek-melegben. Miután egyesével lefektetem, betakargatom, megpuszilgatom és megölelem őket, a mi kis rituálénk ideje következik. Minden történetünk az ő irányításukkal veszi kezdetét, ugyanis az aktuálisan következő gyermekem egy tetszőleges szóval indít. Ebből kell nekem igaz történetet formálnom. Néha egészen bugyuta szavakat mondanak a vicc kedvéért, ám valahogyan mégis sikerül egy mélyebb tartalmú, valóságos kis történetet kerekítenem belőlük. Az ő, a mi vagy felmenőink életének eseményei jutnak ilyenkor eszembe. Felveszem édes, halott nagymamám kezéből elejtett fonalát, és tovább szövöm történeteit. Hogy a valaha élt összes igaz mesénk hömpölyögjön hatalmas folyammá duzzasztva életünk patakjait! Áradjon! Törjenek át a gátak! Minden régmúlt ősünk ereje dagadó vénaként a szívünkbe fusson! Hogy mi már ne szenvedjük, ne hibázzuk, ne éljük, amit ők, hanem ünnepelhessük győztes csatáikat, s dicsőn megvívhassuk elvesztett harcaikat. Hadd sodródjanak a felszínre súlyos ládáikba rejtett kincseik és titkokkal bélelt koporsóik! Remegő kezeinkkel és felvértezett lelkeinkkel nyithassuk ki azokat, hogy birtokába juthassunk mindannak, mit nélkülünk eltemet a múlt.

A kicsik figyelmesen hallgatnak, kérdeznek, beleszólnak: gyűjtenek. Gyökereket, erőt, hitet, csodát, értelmet, biztonságot, életet, szeretetet.

 

20181223_135326_1.jpg

2019\01\18

Szépség

Miért ennyire túlértékelt jellemző a szépség? Hogyan hat ránk ezzel kapcsolatban a média? Vannak-e olyan külső jegyek, melyek alapján kellemes külsejűnek találunk másokat? A szépség valóban belülről fakad? - Ezeket a kérdéseket most nem fogom megválaszolni.

Szeretnék inkább azzal foglalkozni, hogy a szépség mennyire szubjektív fogalom. Nagyrészt a befogadótól függ. Az ő viszonyulási módjától, értékelési, minősítési folyamataitól. Gondoljunk csak bele: a gyermekét (jobbára) minden szülő csodálatosan elbűvölőnek tartja!

Hogyan tekinthetünk úgy másokra, hogy meglássuk bennük azt, ami vonzó? Ami érdekes. Ami különleges, egyedi, értékes. A hangsúly sok esetben a "tekinteni" szón van. Egyáltalán észreveszünk-e, megfigyelünk-e másokat. Ki tudunk-e moccanni saját belső monológjainkból, gondolati köreinkből, beszűkült rutinjainkból annyira, hogy szemeinket a másik emberre vessük? Képes-e tekintetünk mindenféle minősítés és szándék nélkül megpihenni rajta? Ha áthelyeztük a fókuszunkat rá, észrevehetjük azokat az apró részleteket, melyek meghatározzák őt magát, s melyeket áthat egész lénye. A mozdulatait, a hangját, a kisugárzását. Ha így, önmagunkból kioldódva jelen vagyunk vele, találkozhatunk. Amikor már igazán közel engedtük és befogadtuk lényét, többnyire megtetszik benne valami. Bármi. Sok esetben ennek semmi köze a sztenderdekhez vagy ideálokhoz. Ez lehet egy aprócska gesztus, egy nevetőránc, egy szófordulat, ami valahogyan kellemes számunkra. Valahogyan szép, mert annak látjuk. Mert rátalálunk a másikban arra, ami emberré teszi. Hiszen ő nem egyenlő egy photoshoppolt képpel, nem egy jól eladható termék, hanem egy igazi, lélekkel rendelkező lény. Nem számít, hány éves, hány kiló vagy hány kromoszómája van, meglátjuk benne a szépet, mert a szívünkkel pillantjuk meg.

received_1448583848609608.jpeg

 

2019\01\15

Szív küldi Szívnek

Mint minden családban, ahol testvérek élnek, úgy nálunk is mindennaposak a veszekedések a gyerekek között. Néha csak szavakkal piszkálódnak, máskor szándékosan bosszantják egymást vagy kiabálnak, lökdösődnek. A más gyerekközösségekben angyalian együttműködő, érzékeny, kedves és segítőkész gyermekeim itthon olykor ettől eltérő módokon nyilvánulnak meg. Nem mindig sugárzik belőlük a szeretet. A biztonságot nyújtó családi keretek lehetővé teszik számukra, hogy elengedjék magukat, a szónak minden értelmében. Vannak bizonyos határok, melyeket nem lépnek, léphetnek át, azonban békítő, csitító vagy erőteljes fellépésünk mellett, valahol tudjuk, hogy ezek az összetűzések természetesek, így hagyunk némi teret számukra. S bár mi, a szűk család, kapjuk egymásból a legjobbat, hozzátartozik a történethez, hogy a legrosszabbat is. Ezért különösen szívmelengetőek azok az események, melyek minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a gyerekeim - cívódásaik ellenére - szívből szeretik egymást! Amikor szorgoskodnak, hogy titokban ajándékot készítsenek a másiknak. Mikor az orvosnál kérnek a jelen nem lévő testvéreiknek is jutalommatricát. Mikor hálát adnak egymásért. Együtt játszanak, ölelgetik, puszilgatják egymást...

Nemrég történt, hogy Veronika nem volt itthon és Kristóf Dorkával együtt elkezdte befalni a pár darab kimaradt mézeskalácsot. Kis idő elteltével a kezem ügyébe került a kiürült süteményes doboz. Visszatekintettem az asztalra, s látom ám, hogy Veronika helyén, az asztalon elfogyasztásra várva pihen egy Dorka által díszített mézeskalács szivecske! Egészen meghatódtam. Maguktól meghagyták és odakészítették neki! Talán nem tűnik nagy dolognak, de számomra jelképes üzenettel bír:

Szeretteink látják, ismerik, olykor szenvedik a legsötétebb oldalunkat, azonban megkapják hozzá az egész szívünket minden szeretetével!

szivkuldi.png

 

2019\01\06

Egyformán szeretni nem lehet!

Gyerekkoromban gyakran nyaggattam édesanyámat a kérdéssel: "Kit szeretsz jobban? Engem vagy a tesómat?" Mire ő következetesen azt felelte, hogy mindkettőnket egyformán. Őszintén mondta, de talán nem pontosan így gondolta. Talán mégsem egyformán, hanem ugyanannyira... Nem hiszem, hogy akár a szeretetben, lehet egyformán megnyilvánulni. Minden gyermek más. A számukra formákba öntött szeretetünk is más, nem egyforma. Egyéniségek, egyediek: némely vonásuk ismerős számunkra, mások idegenek. Eltérők az erősségeik és gyengeségeik. Különféle színeket hoznak az életünkbe és különböző dolgokra tanítanak minket. Személyre szabottan rezonálunk rájuk.20181216_100615.jpg

Van egy elméletem a szeretetről. Szerintem a szeretetnek két szintje van. Ha ábrázolni szeretném, akkor rajzolnék egy óriási kört és a közepére egy sokkal kisebbet. A nagyobb körbe mindazok tartoznak, akik iránt valaha képesek voltunk szeretetet érezni. Az alapján helyezném el benne a szeretett személyeket, hogy milyen mértékben van jelen a szeretet érzése velük kapcsolatban. A körvonalhoz közel a szívünktől távolabb állók, míg a kicsi körhöz közelebb a szívünknek fontos emberek kapnának helyet. Ebben a körben vannak olyanok, akiket jobban szeretünk, másokat kevésbé. Ezen a vidéken a szeretetnek mértéke van. Azonban ha - túlzás nélkül mondhatom, hogy - áldottak vagyunk, akkor a kis, erősen zárt magban is találunk egy, esetleg több embert. Ez itt a mértéktelen, határtalan, teljes szeretet világa, a "tiszta szív" birodalma. Az én gyermekeim itt laknak. Mindhárman. Legyenek mégoly különbözők, tegyenek akármit, mondjanak bármit, örök maradásuk van. Ők már tudják, nem egyformán, hanem ugyanannyira szeretem őket: Szívem minden szeretetével!

2019\01\04

Az élet minősége

Mostanában azon tűnődöm, hogy mitől lesz egy ember élete igazán minőségi. Először is érdemes tisztázni azt, hogy mit értünk minőségen. Véleményem szerint ebben a kontextusban valami olyasmit takar a fogalom, hogy értéknek, jónak minősíthető folyamatokat indítunk be, serkentjük vagy támogatjuk azokat. Az a művész - legyen bármilyen szintű alkotó - aki műveivel, előadásával lelkeket képes megszólítani, szíveket gyönyörködtetni, új gondolatokat adni, netán életeket megváltoztatni, mindenképpen minőséget képvisel. Ha munkája - legyen bár drámaian felkavaró, könnyeden szórakoztató, érzéseket szító vagy spirituálisan felemelő - képes arra, hogy valami módon segítsen embertársainak élni (az én filozófiám szerint) érdemes volt a megszületésre. Mivel minden egyes ember egyedi és megismételhetetlen (sőt megismerhetetlen!), ezért vannak olyan dolgok, melyekre az egész földkerekségen csak és kizárólag mi vagyunk képesek. Ha találunk néhány ilyet, és hangsúlyosabbá tesszük azokat az életünkben, tettünk pár lépést a minőség irányába.

Először is érdemes időt teremteni minőségi megnyilvánulásaink számára. Mindnyájunk életében vannak olyan tevékenységek, melyek nem fontosak és elhagyhatók, delegálhatók vagy korlátozhatók. Például: túl sok felszínes fecsegés, minőséget nem képviselő médiatartalmak megtekintése, unatkozás, pótcselekvések, egyes "robotpilóta üzemmódban" végrehajtható tevékenységek, csupán önös érdekeket kielégítő elfoglaltságok eltúlzott megjelenése. Mely tetteink lényegesebbek ezeknél? Szubjektív leszek. Bármilyen kapcsolatban pozitív hatást gyakorolni a másikra fontosabb, mint a saját komfortzónánk körbebarikádozása. Legyen az egy mosoly nyomán feltámadó öröm érzése vagy a zokogó gyermekünk megnyugtatása.

Szülőként különösen nagy lehetőségünk adódik arra, hogy minőséget vigyünk gyermekeinkkel való kapcsolatunkba. Nyitottságuk, befogadókészségük még majdnem maximális irányunkba. Jó ideig idealizálnak minket, a szavunk szent, a velünk való találkozások kincset érnek számukra. A családi közeg kiváló terep arra, hogy adjunk. Legyen szó akár az ételekről, melyeket eléjük helyezünk, az érzelmekről, melyeket velük megélünk, az erőről, melyet számukra képviselünk, a szokásokról, mely a jellemüket formálja. Kérdezzük meg tehát magunktól:

Mi az, amiben én egyedi, megismételhetetlen vagy egész egyszerűen jó vagyok? Kinek és mi módon tudnám ezt átadni úgy, hogy az a másikra pozitívan hasson? A válaszok alkalmazása talán hozzásegít egy olyan élethez, mely nagyobb elégedettséggel tölt el minket.

 

20190104_072142.jpg

2018\12\19

Az élet olyan, mint az óriáskerék...

img-d2e088bda1e089bdc435310464502cd4-v.jpgAz élet folyamatos mozgás: dobog a szívünk, lélegzünk, működik az agyunk. A testünk rendíthetetlenül dolgozik. Amint megszűnik ezt tenni, leáll és meghalunk. Valahogyan a mindennapok is így működnek. Akkor élünk igazán, amikor mozgásban vagyunk. Itt nem a lótás-futásra, kapkodásra vagy a mókuskerékben való rohangálásra gondolok, inkább valami olyasféle mozgásra, ami beindít, motivál, visz előre. Ami belülről fakad és energetizál. Legyen az egy aktív alkotó folyamat, valami új dolog elsajátítása, egy feladat pontos elvégzése, egy teljes erőbedobást igénylő sporttevékenység, jövőbeni célok kitűzése, intenzív együttgondolkodás, felemelő élmények, szárnyaló érzések megélése, melyek által könnyedebbé válik a lét. Kinek-kinek a hozzá legközelebb álló. Szinte észre sem vesszük a munkát, melyet eközben végzünk, mert egy-egy ilyen folyamat természetesnek hat, akár a lélegzetvétel. De amint megszűnünk legbelsőbb önmagunkhoz kapcsolódni, hanyatlásnak indul az életünk. Amelyik virágot nem öntözzük, az elhervad. Egy ember lelke ilyen módon le tud kókadni. Mert amikor nem fölfelé visz az óriáskerék, akkor bizony elindul lefelé. Minden mozog: fejlődik vagy hanyatlik. A csúcsponton megállni, a katarzisban időzni, a flowban megragadni lehetetlenség. Az állandóan változó világban viszont mi döntjük el: lelkesen haladunk-e az utunkon vagy tévutakon vánszorgunk?

2018\12\14

Hitelesség

Ha az ember élete jelentős részét pszichológusi illetve anyai szerepkörökben éli, sőt még ír is az ehhez kapcsolódó tapasztalatairól, akkor a minimum, hogy hiteles legyen. Bizonyos íratlan szabályok betartása alapkövetelmény, hogy a hivatásunkkal együtt könyvelhessenek el minket önazonos személyként. Hisz egy orvos éljen egészséges életet, egy pedagógus gyereke legyen jó tanuló, és ugyebár a suszter cipője... Egy családterapeutáról pedig sugározzon a harmonikus családi élet öröme. Jelen esetben merre is induljunk, ha a hitelesség nyomait keressük? Arra, hol a gyakorlat gyöngéden összeér a szakmával. Az elmeséltek megfeleltethetők a történteknek, gondolatoknak és érzéseknek. Hol a tudatos erőlködést meghaladva a szokássá vált, értékké kristályosodott esszenciális elvek könnyedén irányítanak a mindennapokban.

Mindezek nálam annyiban valósulnak meg, amennyire jelen személyiségem ezt lehetővé teszi. Számomra rettentően fontos a hitelesség. Ezért folyton kutatom, hogy mi az, ami már teljesen az enyém, mi pedig csupán szerepjátszás, önámítás vagy fejlesztésre váró terület. Az utam elején elvárásoknak igyekeztem megfelelni, mára már, amennyire csak tudtam, levettem a jelmezem. Ez által én magam, akit soha nem szűnök meg önreflektív módon monitorozni és folyamatosan fejlődésben tartani, sokkal inkább előtérbe kerültem. Vannak csaták, sőt háborúk, melyeket sikeresen megvívtam, terhek, melyeket letettem, hibák, melyeket én már nem követek el. És vannak harcok, melyekben újra és újra elbukom. Egyáltalán nem vagyok tökéletes, de őszintén remélem, hogy hiteles ettől még lehetek. Nem kezelek minden helyzetet jól, de azt hiszem, hogy igazabb az, ha magamat adom, mintha a szuper szülőt alakítanám. Bizonyos dolgokon szeretnék változtatni és ehhez keresem az utakat. Néha bánt, ha hibázom, de tudom, hogy szabad. Mert a hibák jóvátehetők, és megbocsáthatók. Sohasem szeretnék hazudni. Magamnak se.

20171022_120623.jpg

 

 

 

2018\12\02

Gyermeki szabadság

Egy csecsemő még teljes valójában szabadnak születik. Szabadon mozoghat vagy adhat ki hangokat. Korlátai elsősorban abból adódnak, hogy szüksége van másokra, akik jelzéseire kompetensen reagálva segítenek neki gondoskodáshoz, táplálékhoz, ingerekhez jutni, nyugalmi állapotba kerülni. Babaként még torkaszakadtából ordíthat, kontrollálatlanul rugdosódhat, gátlások, maszkok és szerepek nélkül nyilvánulhat meg.

Az akarati viselkedés kialakulásával a környezet egyre fokozódó elvárásai is megjelennek. A totyogó szorosabb kereteket és élesebben meghúzott határokat kap, ami természetszerűleg a szabadságában való korlátozottságával is együtt jár. A különféle szülői kívánalmak, intézményi szabályok és kulturális normák betartása mellett e szabadság megélése továbbra is roppant fontos marad számukra. Hisz ez ad teret akár a felgyülemlett feszültségek levezetésének, a nap folyamán őket ért impulzusok, benyomások feldolgozásának, az elsajátított új ismeretek elmélyülésének, az érzelmek megélésének, személyiségük kibontakoztatásának, társas készségeik fejlődésének. Legyen szó akár egy fárasztó nap utáni kiadós hisztiről, őrjöngve rohangálásról, teli szájjal kacagásról, elmélyült alkotásról, kíváncsiskodó felfedezésről, ábrándozásról vagy játékos és kötetlen kapcsolódásról.

A mindennapok sűrű teendői közti apró hézagokat érdemes meghagyni nekik. Legyen ez a lopott idő csak az övék, csak a miénk!

img-945c09a8e772100c7c3a5e170989b23f-v.jpg

2018\11\22

Halhatatlanság

Az ember talán azóta kutatja az örök élet titkát, amióta öntudatára ébredt. Gondoljunk akár a túlvilági lét kérdéseire, a halhatatlanság elixírjére, az öregedés elleni ádáz harcra, a tudat megőrzéséről szóló sci-fikre. Nem szeretnék és nem is tisztem mélyebb vallási vagy tudományos kérdésekbe belemenni, egy más aspektusból közelíteném a témát. Mindannyian megtalálhatjuk személyes kis halhatatlanságunk titkát, hisz nap mint nap olyan változások, események, érzések és gondolatok indulnak ki belőlünk, amelyek rajtunk túlmutatnak. Aprócskák és hatalmasok. Legyen az egy gyermek megfoganása, egy alkotás létrehozása, egy hősies cselekedet vagy akár egy segítő gesztus, egy jó szó. Ha létrehozol valami maradandót: halhatatlan vagy! Ha megváltoztatod egy ember életét: halhatatlan vagy! Ha bárki emlékeiben létezel: halhatatlan vagy! Ha egy picurka hatást gyakorolsz a környezetedre: halhatatlan leszel! Abban nincs döntési lehetőségünk, hogy idézünk-e elő változást a minket körülölelő világban, abban viszont van, hogy mekkorát és milyen minőségűt. Csendben a csigaházainkba bújhatunk vagy aktívan, cselekedve, élve, érezve létezhetünk. Lehetünk elutasítók vagy segítőkészek, gyűlölhetünk vagy szerethetünk, kizsákmányolhatunk vagy adhatunk. Felelősségünk teljes tudatában eldönthetjük, hogy milyen nyomokat akarunk hagyni a világban.

Talán nem mindenkire emlékszem, aki személyesen velem jót tett, biztosan nem is mindenkit ismernék már fel. Ám a szívemben rengeteg halhatatlan ember él. Köszönöm az ismeretlen hölgynek, aki mentőt hívott, mikor ájulva hevertem a földön. Köszönöm az orvosnak, aki szakszerűen kikezelt egy komoly tüdőgyulladásból. Köszönöm a tanáraimnak, a barátaimnak, az összes felismert vagy fel nem ismert jótevőmnek! Köszönöm a családom minden egyes tagjának, hogy azzá válhattam, az lehetek, aki vagyok.

Ha bizonyos módon élsz, akkor talán földi léted befejeztével ismerőseid nem kapnak majd szájukhoz elhaló hangon mormolván: "Halottról csak jót...!" Ahhoz, hogy pozitív értelemben éld túl a halálod, nem feltétlenül kell hőssé válnod, néha csupán az is elég, ha igazán észreveszed az embertársaidat!

img-ea0a697d27ff418c4f534507666349bc-v.jpg