Anyupszi

2018\07\16

Minden megváltozott!

Babázós korszakaimat összehasonlítva egy különös dologra lettem figyelmes.

Mikor első gyermekemmel, Dorkával végigmentem az utcán sok esetben előfordult, hogy kaptam egy-két jó tanácsot babagondozás témakörében. Páran saját tapasztalataikat osztották meg velem, mások pedig érdeklődve kérdezték, hogy miért nem másképpen csinálom a dolgokat, mint ahogy. Olyan is történt, hogy teljesen idegenek megjegyzéseket tettek, mert szerintük a hordozókendőben megfullad/megsül az a szegény baba. Egy alkalommal pedig egy idős hölgy a villamos összes utasának tudomására hozta, hogy mennyire szörnyű anya vagyok, amiért alulöltöztettem (szerinte) a gyermekemet. Amikor sírt a baba, magam körül rosszalló tekinteteket láttam. Amikor a városban közlekedtünk, nem tartották meg nekünk az ajtókat, nem segítettek beemelni a babakocsit. Ilyen és ehhez hasonló esetekre emlékszem.

A helyzet akkor változott meg, amikor második gyermekem, Veronika már nagyobbacska babává cseperedett. Kristóf születésével pedig szinte teljesen az ellentétébe fordult. A jelenben bárhány és bármelyik gyerekemmel megyek végig az utcán, elismerő és csodáló tekinteteket látok. Idegenek mosolyogva gratulálnak nekem/nekünk. Ha tömegközlekedünk, helyet kapunk. Mások rendszeresen felajánlják a segítségüket. Egyetlenegy beszólást sem tudnék most felidézni, viszont dicsérő szavakat annál inkább.

Mi történt az emberekkel? Valamilyen globális változás következtében lettek sokkal figyelmesebbek, elfogadóbbak és segítőkészebbek? Én legalábbis ezt tapasztalom. Ám egy ember személyes tapasztalatai nagyon csalókák lehetnek. Mindannyian saját szűrőnkön keresztül látjuk a világot. Velem pedig az történt, hogy idő közben megváltozott a szűrőm.

1. Első gyermekes anyaként roppant bizonytalan voltam. Ezt azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy a lehető legtöbb információt megismerve igyekeztem nagyszerűen gondozni és nevelni a gyermekemet, ami egyfajta görcsösséggel is társult. Valószínűleg megingathatóságom és a mások tapasztalatainak begyűjtését célzó túlzott nyitottságom sodort olyan helyzetekbe, melyeket kritikaként vagy elutasításként éltem meg.

2. Nagy intenzitással monitoroztam mind a saját, mind a babám viselkedését illetve a környezetem erre adott reakcióit, ezért valószínűleg figyelmem fókusza az elég jó anyaságomat firtató kérdések köré szerveződött.

3. Mivel egy-egy negatív visszajelzés észlelési folyamataim középpontjában állt, ezeket hamarabb észrevettem, nehezebben dolgoztam fel és mélyebb emléknyomokat hagytak bennem.

Mi a helyzet most?

Nem hiszem, hogy anyaként jobban teljesítenék, mint évekkel ezelőtt, viszont ezzel valamilyen szinten mégis meg tudtam elégedni. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, nem csinálok mindent tökéletesen, van bennem egyfajta magabiztosság a körülöttem lévők visszajelzéseitől függetlenül. Ez valószínűleg a kisugárzásomon is látszik. Mostanra a pillanatok megélésére, helyzetek megoldására és a gyermekeimmel való kapcsolatomra tolódott a hangsúly. Sokkal pozitívabban állok önmagamhoz, másokhoz és a világhoz és az ezzel összhangban lévő tapasztalást hamarabb észreveszem és jobban megjegyzem. Ettől fogva nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a világ egyre rosszabb, amíg az emberek szemében látom a csillogást. Nem tudom elhinni, hogy mindenki tele van gyűlölettel, míg azt tapasztalom, hogy csodálatos emberek vesznek körül. Nem akarom kétségbeesett félelemben nevelni a gyermekeimet, ha egyszer a szeretet fényében is sütkérezhetünk!

20180610_093514.jpg

 

2018\07\08

Fogd meg a kezem, engedj el!

Kádár Annamária mesepszichológusnál olvastam azt a gondolatot, mely azt hiszem megragadja a jó szülőség lényegét. Véleménye szerint a titok abban rejlik, hogy tudjuk, mikor kell megfognunk a gyermekünk kezét, és mikor kell elengednünk.

Mikor az újszülött a világra jön, arra van szüksége, hogy minden igényét kielégítsék. Mivel késleltetni képtelen, így az elsődleges gondozó személytől - aki többnyire az édesanyja - teljes körű alkalmazkodást követel meg fejlődésének ebben a szakaszában. Egy pillanat örökkévalóságnak tűnik számára, így minden erejével igyekszik elérni, hogy jelzéseire mielőbbi adekvát választ kapjon. Sír, ha éhes, ha álmos, ha testközelségre vágyik, ha fáj a hasa, ha túlingerlődött. Ez a borzasztóan kellemetlen hangjelzés arra indítja környezetét, hogy igyekezzen értelmezni állapotait és enyhíteni szenvedéseit. Általában a leghatékonyabban akkor működik a dolog, ha sikerül nagyon szoros, szimbiotikus kapcsolatban megélni a kezdeteket anyának és gyermekének. E közeli és intenzív kontaktus talaján bontakozhat ki a kettejük kapcsolatát jellemző biztonságos kötődés. Hozzávetőlegesen az első évben érdemes nagyon szorosan "fognunk a kezét", sokkal inkább szoptatva-ölelve ringatni a kis testét. Jelen lenni, válaszkész módon reagálni, érzelmileg elérhető szülőként testi-lelki szükségleteinek kielégítést szem előtt tartani. Óriási kihívás mind fizikailag mind érzelmileg, hogy képesek vagyunk-e a fókuszt teljes mértékben áthelyezni erre az aprócska emberi lényre. Figyelembe vesszük-e kéréseit, tudunk-e felelni hívására, elfogadjuk-e sajátos működésmódját? Egy szeretetben gazdag első időszak a kezdőpont, az alap.

Valamikor fiatal felnőtt korában pedig hagyjuk-e őt kirepülni a fészekből vagy képesek vagyunk-e kilökni, hogy tőlünk teljesen független emberként vághasson neki az élet kihívásainak? Meg tudunk-e bízni benne, akar-e önállósodni, határait tiszteletben tartva engedjük-e szembesülni döntéseinek következményeivel? Kibírjuk-e azt a fájdalmat, mely az eltávolodással jár? Ez az időszak pedig a végpont. A gyermekkor vége, viszont a saját felnőtt életük kezdete, amiben bölcs támogatásunk és kezük elengedése által fejezhetjük ki leginkább a szeretetünket.

received_2030811447159471.jpegBevallom őszintén megrémít az eltávolodás gondolata. Mikor alig lesznek már ölelések, puszik, csodálattal teli pillantások. Helyükbe az "Anya ne égess! Hagyjál már!" típusú megnyilvánulások lépnek. Aztán végleg búcsút vesznek a szülői háztól. Sok esetben fordul elő, hogy tudatosan gondolok elengedésük bizonyos jövőbeni formáira, mintegy gyakorolva azt. Hisz semmiképp sem szeretnék olyanná válni, mint Aranyhaj gonosz mostohája, aki persze csak jót akar (magának), mikor így nyilatkozik: "Mondd, hogy maradsz, mindent megkapsz!" Lánya pedig a mamahotel senyvedő lakójaként saját életről ábrándozik, ám ebbe az "anyja" belehalna.

Minden egyes nap adódnak kisebb leválások, melyeket kezdeményezhetek vagy hagyhatok, mikor támogatásommal képessé tehetem őket. Szerencsére még van időm a kezecskék megfogásának és elengedésének gyakorlására, hisz ennek művészetéről szól az anyaság.

Várnai Zseni

Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.


2018\06\29

Miért nem szeretek "olvasói levelekre" válaszolni?

Olykor előfordul, hogy levél formájában megfogalmazott, pár mondatban kifejtett helyzetjelentést és azzal összefüggő kérdést kapok különféle pszichológiai témakörökben. Pl: "Az normális-e...? Mit tegyek...? Ön mit gondol...?" A megadott kevéske információ alapján igyekszem válaszolni, mert előfordulhat, hogy tudok olyan tippel szolgálni, ami valóban megoldja a nehéz helyzetet. Viszont nem igazán szeretem ezt a formulát, mert sok esetben támad az az érzésem, mintha a sötétben tapogatóznék. Közelebb áll hozzám a személyes találkozás. Amikor együtt leülünk, időt és energiát szánunk egy-egy problémásnak címkézett helyzet feltérképezésére. Hiszen fontos a kapcsolat, a terápiás helyzet és a körülmények részletes feltárása ahhoz, hogy igazi megoldások szülessenek.

Néhány mondatban összefoglaltam, hogy miért is hasznosabb a személyes találkozás, mint az olvasói levelekre adott válaszok.

Egy megírt levél sokkal merevebbé teszi a kereteket. Pszichológusként általában sokat kérdezek, írásban ez nehézkesebb. Nem látom a másik fél reakcióit, non-verbális kommunikációját, így azokra képtelen vagyok reflektálni. Sokkal kevesebb információ áll rendelkezésemre. Amit viszont tudok, nagyon egyoldalú, hisz a levél írója a problémát a keletkezéséről alkotott hipotézisekkel tálalja, esetleg általa preferált megoldási javaslattal is előáll. Sok esetben ez csupán az önigazolást szolgálja. Máskor pedig már az első ülésen kiderül, hogy valójában teljesen mással kell majd foglalkoznunk, nem azzal a tünettel, ami meg lett ajánlva az előzetes konzultáció során. Nem ismerem a levélben szereplő személyeket, semmit sem tudok családjuk dinamikájáról, indítékaikról, elvárásaikról, életkörülményeikről. Az életet sokféleképpen lehet jól élni, nagy elbizakodottságra utalna, ha biztos recepteket osztogatnék akár a gyermeknevelés, akár a párkapcsolat vagy a családi élet témáit illetően. Vannak irányelvek, melyek személyre, családra szabottan tudnak igazán jól működni. Ha valaki kellő figyelmet szán élete egy kihívására, maga az elköteleződés, a motiváció, az aktív részvétel segíteni fogja abban, hogy önreflexiója és cselekedetei által változást érjen el és képes legyen azt fenntartani. Tiszteljük meg önmagunkat, családunkat azzal, hogy érdemben foglalkozunk a felmerülő nehézségekkel, és elindulunk egy olyan úton, mely nagyobb fokú tudatossághoz és minőségibb élethez járul hozzá. Akár szakember segítségével, akár egy másfajta támogató kapcsolat által. Szívből gratulálok, ha veszed a bátorságot ahhoz, hogy változtass az életeden!

József Attila idézetével zárnám: "Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat."

2018\06\22

Takarítunk

20180622_093235.jpgA gyermekeim abban a korban vannak, amikor még kifejezetten érdeklődnek a házimunkák iránt. Tetszik nekik minden olyan tevékenység, melyet a felnőttek végeznek. Kíváncsiskodnak és szeretnék ezeket kipróbálni, hisz olyan nagynak és ügyesnek tűnnek ilyen fontos feladatok végzése közben. Eléggé köztudott dolog, hogy érdemes a kicsiket is bevonni a ház körüli munkák elvégzésébe, mert így szép fokozatosan tudnak majd egyre nagyobb részt vállalni a tennivalókból. Korán megtanulják az alapokat, közösen velünk, örömmel végzik a munkát, így gyakorlott segítőinkké cseperednek. Viszont az is nyilvánvaló, hogy az együtt végzett munka sokkal több időbe és energiába kerül, mintha mi magunk egyedül, a saját tempónkban végeznénk el azokat. A hétköznapokban nem mindig van arra lehetőség, hogy a gyerekek kibontakozzanak ezekben a tevékenységekben. Viszont lazább napokon bevonjuk őket.

20180622_094905.jpg

A segítségüknek olyan plusz hozadéka is van, hogy azt érezhetik, most ők tesznek hozzá a család életéhez valami fontosat. Amikor tehetjük, hagyjuk őket "dolgozni"! Kitartó és következetes tanítgatásunk és növekvő felelősségvállalásuk, kötelességtudatuk talán egyszer majd azt eredményezi, hogy otthonunkat feladataikkal együtt sajátjuknak tekintik. Ha támogatjuk őket önállósodási folyamataikban, azzal bizalmat szavazunk nekik és nagyobb fokú szabadságélményt, függetlenségérzetet adunk számukra, mely által kompetensebb, magabiztosabb egyénekké válhatnak.

 

2018\06\20

Szünidei tervek

Kitört a vakáció! Szabadság, együttlét és tengernyi idő. Azon szerencsések közé tartozom, akik a nyár túlnyomó részét a gyerekeikkel tölthetik. Annak ellenére volt nagyon szokatlan a hivatalos nyár első napja, hogy még Kristóffal jelenleg is itthon vagyok. Pikk-pakk végeztem a szokásos feladatokkal és hirtelen jelentősebb mennyiségű strukturálatlan idő árasztott el. Rendezgetni kezdtem a gondolataimat. Miként lenne érdemes eltöltenünk a rendelkezésünkre álló szabadidőt úgy, hogy az hasznos és élvezetes is legyen mindnyájunk számára? A gyerekekre vonatkozó részeket emelném most ki. Íme a mi "iránytűink" a nyárra:

20180610_092859.jpg

1. Társas kapcsolatok. Minél többet együtt lenni a tágabb család tagjaival, barátokkal, ismerős gyerekekkel.

2. Természet. Friss levegőt szívni, barangolni, állatokkal érintkezni.

3. Mozgás. Sportolni, aktívan játszani, testileg fejlődni, új mozgásformákat elsajátítani.

4. Kalandok. Élményeket szerezni, rácsodálkozni a világra.

5. Szellemi fejlődés. Felkészülni az iskola-, óvodakezdésre. Logika, kreatív gondolkodás, problémamegoldó készség, kézügyesség fejlesztése játékos feladatokkal. Sok-sok meseolvasás.

6. Kapcsolódás. Mélyebb témákban való elmerülés, közös játék, nagy beszélgetések.

7. Önállóság. Ház körüli teendők közös elvégzése (takarítás, főzés stb.), saját felelősségi körük bővítése, önellátásuk fokozása.

2018\06\15

Tökéletes vagy teljes élet?

20180501_112212.jpgTökéletes életre vágyunk. Olyanra, melyben csak szép és jó dolgok történnek. Mindenki egészséges és boldog. A napjaink élményekben gazdagok, kellemes kapcsolataink vannak és jól nézünk ki. Mint a reklámokban. Ha valami mégsem így sikerül - és lássuk be, nincs élő ember, akinek mindig minden összejön - elkeseredünk. Sok esetben másokat vagy önmagunkat okoljuk, esetleg külső körülményekben keressük a hibát. Néha találunk válaszokat, ám olykor ezek csak részben bizonyulnak kielégítőnek. Sokszor az az alapvetés félresiklott, mely szerint a jó élet fogalma egyenlő a problémamentességgel. Bevallom, hogy nekem is van még fejlődni valóm e téren.

A harmónia fogalma egy három kisgyereket nevelő családban új értelmet nyer. S bár vannak idillinek mondható pillanataink, a testvérek közötti erőpróbák folyamatosak. A vágyak és szükségletek harcai, a versengés és pozíciószerzés állandó feszültséget generál. Néha sírnak, máskor kiabálnak, veszekednek vagy próbálnak figyelmet szerezni, segítséget kérni. Volt idő, mikor azt éreztem, hogy én nem akarok így élni! Ez a hozzáállás nem sokat segített, ellenben azzal, mikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy a pozitív élmények hajkurászása és a negatív élmények elkerülése helyett szerencsésebb azok teljes körű elfogadása. Hálával gondolni életünk bizonyos aspektusaira, a nehézségekbe beleállni és megoldásokat találni, elvágyódás helyett a jelenre fókuszálni és ott megküzdeni. Ez az attitűd számomra gyümölcsözőbbnek tűnik a hétköznapokban.

Mivel életünk történéseinek csak bizonyos százaléka felett van kontrollunk, így a jó/rossz élmények közötti lavírozgatás sohasem hozhat teljes körű megnyugvást. Ha viszont képessé válunk meglovagolni az élet vadabb hullámait, az irányítás egyre inkább a kezünkbe kerül, és a lehetséges történések teljes skálájának elfogadása által sikeresebben, hatékonyabban tudjuk navigálni életünket.

2018\06\13

Sikerülni fog!

20180611_090703.jpgVeronika az ágy tetején áll, ugráshoz készülődik épp. Tekintetével a megérkezés pontjára fixál, teljes figyelmével a nagy attrakcióra koncentrál. Hallom, hogy halkan valamit susmorog. Jobban odafigyelek. Ekkor már kivehető: egy mondatot ismételget. "Bízom magamban! Bízom magamban!" - mantrázza. Teljesen ledöbbenek. Ez egy hidegrázós pillanat. Mikor az ember ráeszmél, hogy valami nagyon fontosat tanított meg a gyermekének. Nem tétovázik túl sokat, minden erejét és bátorságát összeszedve ugrik. Természetesen sikerül neki. Ragyognak a szemei. Biztosan hallott tőlem valami hasonlót, és elhitte, hogy ez az aprócska varázslat a szavakkal valóban segít. Így a sajátjává vált. Talán élete összes megmérettetésén ez a mondat visszhangzik majd a fejében. Talán vele marad akkor is, ha mi, szülei már nem vigyázhatunk rá. Talán ő is továbbadja a gyermekeinek. A szavak ereje hatalmas. Kristófot kérdeztem a minap: "Segítsek kinyitni a csapot?" Nagy küzdelemben volt éppen: nyújtózkodott, próbálta minden erejét megfeszítve elérni. Egy pillanatra abbahagyta. Számonkérőn nézve rám közölte: "Sikerülni fog." És tényleg sikerült neki!

2018\06\07

Édesség nap

C20180607_085544.jpgsak egy kis csoki, csak egy kis fagyi, máskor péksüti vagy keksz... Könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy gyermekünk minden egyes nap, akár napi többször is édességeket fogyaszt. Könnyű belecsúszni ebbe, hisz a boltok polcai roskadásig vannak nassolni valókkal. Színesek, játékosak, édesek és agyonreklámozottak. A legfőbb érv mellettük pedig, hogy a gyermekeinknek örömet okoznak, szívesen fogyasztják őket. Viszont én nem szeretném folyton édességekkel tömni a pocakjukat. Biztosan más szülők is hasonlóan vélekednek ez ügyben, ezért úgy gondoltam, hogy megosztom, nálunk milyen szabályrendszer van felállítva édességfogyasztás tekintetében. Hétköznap nincs semmiféle desszert, kivételt csupán az ovis szülinapok és egyéb ünnepi események képeznek. Tudják a gyerekek, hogy hol vannak a cukorkák és egyéb finomságok, könnyen el is érnék őket, de sohasem volt rá példa, hogy bármelyikük akár egy falatot elcsent volna. Azonban hétvégente szabad nyalánkságokat enni. A szombat és vasárnap nálunk édesség nap néven fut. Tízórai illetve uzsonna környékén ki-ki előveszi saját kis készletét, és szabadon csipegethet. Ilyenkor sem szoktak ész nélkül nekiesni a finomságoknak, addig esznek, míg kívánják. Ismerik az erre vonatkozó szabályrendszert és tudják, hogy édesség napokon viszonylag kötöttségek nélkül csemegézhetnek. Így biztosítva vannak számukra a keretek, azon belül pedig szabadságot élveznek.

2018\06\06

Búcsú az óvodától

Mikor egy kisbaba a világra jön, pszichés fejlődése szempontjából nagyon fontos, hogy képes legyen kapcsolódni egy számára kiemelt jelentőségű személyhez. Ez az elsődleges gondozó általában az édesanyja, aki nemcsak az ellátását biztosítja, hanem adekvát módon reagálva a kicsi jelzéseire, megalapozza benne az ősbizalom érzését. A csecsemő sírásával szólítja meg az őt körülvevő embereket, s ha válaszképpen szükségletei kielégülnek, az számára az alábbi jelentéssel bír: "Érdemes kifejeznem az igényeimet, segítséget kérnem, hisz a világ olyan hely, ahol fontos vagyok és másokban is megbízhatok." Ideális esetben, kezdetben az édesanya folyamatosan jelen van és reagál: táplál, altat, megnyugtat. Később az apa szerepe is egyre inkább hangsúlyossá válik, szinte bármelyik anyai funkciót képes betölteni és bizonyos élmények, viszonyulások pedig csak az ő személye által közvetítődnek a gyermek felé. Ahogyan a gyermek cseperedik, a nagyszülők, keresztszülők, nagybácsik és nagynénik is fokozottan bekapcsolódnak a nevelésbe, veszik ki a részüket a törődésből.

received_2005332806374002.jpeg

A rokoni kapcsolatokon kívül más felnőttek is gyermekeink életének részévé válnak: gondoskodnak róluk, tanítják őket, energiát fektetnek a velük töltött napokba, segítenek nekik, szeretettel viszonyulnak hozzájuk. Akár évekig. A mi nagylányunkra 4 éven át vigyáztak pótanyukái: az óvónénik. Amit tőlük kapott, az már az élete részévé vált, örökre vele marad. Hisz minden egyes jó szó, ölelés és mese a lelkére volt hatással. Az összes vers, alkotás és játékos tanítás által fejlődött. Élő példákat látott arra, miként lehet rendezni egy-egy konfliktushelyzetet, hogyan segítsünk másoknak, miért érdemes őszintének lenni. Az ajándékok, melyeket az óvónéniktől kapott, szinte láthatatlanok, talán nem is tud róluk. Bármelyik gesztus, gondolat megszólíthatta, rabul ejthette vagy bírhatott olyan jelentőséggel, mely az egész életére kihat. Hatalmas lehetőség, hatalmas felelősség az övék. Gyermekeket szeretni, gondjukat viselni, hozzájuk kapcsolódni és őket elengedni. Az én gyermekemnek csodálatos pótanyukái voltak: biztonságban tudhattam velük, nyugodtan hagyhattam rájuk, bíztunk bennük. Most eljött az ideje, hogy búcsút intsünk. Minden egyes percért, mosolyért, figyelmes tekintetért hálásak vagyunk. Köszönjük, hogy tápláltátok, altattátok, megnyugtattátok, és megerősítettétek benne a hitet, hogy a világ egy varázslatos hely!

2018\05\31

Komfortzóna

Mi az a komfortzóna? Ahol biztonságban érzed magad, ahol ellazulhatsz. Egy olyan környezet, melyet behatóan ismersz, megszoktál. Divatos szlogen lett ma, hogy: "Lépj ki a komfortzónádból!" De miért kellene onnan kilépni? A nevében is benne van, hogy kényelmes, kellemes hely ez, ahol nem kell különösebb erőfeszítéseket tenned. Ahol megpihenhetsz, békére lesz. Miért kellene innen távozva kihívásokat keresned és próbára tenned magad? Miért kellene a határaidat feszegetned egy ismeretlen lehetőség, egy új cél elérése érdekében? Mert tanulhatsz, fejlődhetsz általa. A rugalmasság, a változásra való képesség az ember legfontosabb kincse, hisz ezáltal képes igen eltérő körülményekhez alkalmazkodni. A komfortzónánkban már járatosan mozgunk, egyes tevékenységeket automatikusan, minimális tudatossággal végzünk. Ez keveset ad hozzá életminőségünkhöz, nem szolgálja személyiségünk gazdagodását. E folyamat ahhoz hasonlatos, mint amikor egy izomcsoportot nem edzünk: pihen és elgyengül. De milyen kihívásokat érdemes keresni? Szerintem a legjobb iránytűt legbensőbb félelmeink és vágyaink szolgáltatják. Kérdezd meg magadtól: Mi az, amitől félsz, de nagyon szeretnéd megtenni, átélni? Mi az, ami életedet gazdagabbá tenné? Ebbe az irányba indulj! Ha a gyermekedet bátorítod, segítesz neki útnak indulni. Ha te magad is legyőzöd saját félelmeidet, akkor példamutatásod magát az utat tárja fel előtte.

20161031_174739.jpgEzen a képen Dorka lányom félelmeit legyőzve konferálja fel az egyik játékos feladatot a többi gyereknek.