Anyupszi

2018\08\14

Anyaként jelen lenni

Egyik nap a másik után telik. Feladatokkal, programokkal zsúfoltan, érzelmekkel súlyozottan. S lám eltelt a nyár, a gyermekévek, az egész élet. A mindennapok teendőinek pipálgatása, a kötelező tevékenységek teljesítése közepette egyes napokon hiányérzetem támad. Egész nap a gyerekeimmel vagyok, mégis keveslem a köztünk lévő kapcsolatot. Ez olyankor fordul elő, amikor túl sok az elfoglaltság, a kifelé figyelés, a pörgés. Mikor a kommunikáció felszínes és céltudatos, mikor túlságosan kivonódok. Ilyenkor lélekben nem találkozunk. Legalább annyira igaz, mint amennyire közhelyes, hogy a gyerekek hamar felnőnek.

Én egyetlen olyan napot sem szeretnék (míg csak szükségük van rám), amelyen nem élhetjük meg egymás iránti lelkesedésünket! Ne teljen el úgy nap, hogy nem szerettük egymást! Minden egyes nap osztozni szeretnék az örömükben, hozzájárulni a boldogságukhoz, figyelemmel követni a fejlődésüket. Le szeretném törölni a könnyeiket, gyógyítani a fájdalmukat, hálával nézni csodás lényüket. Meghitt pillanatokban, jóleső érintésekben, titkos összekacsintásokban, lágy dallamokban, összehangolt mozdulatokban, izgalmas eszmefuttatásokban, sötétben suttogott családi történetekben fonódni össze velük, hogy érezzék: a múltból erős gyökereket kaptak és a jövőbe felvértezetten indulhatnak. Hogy szenvedélyesen, szabadon és felelősségteljesen irányíthassák életüket. Minden nap megtehetem, hogy a szemükbe nézek. Elégszer teszem-e?

20180729_184430.jpg

2018\08\09

Becézve szeretlek

A mi családunkban jellemző, hogy talán az átlagosnál gyakrabban szólítjuk különféle beceneveken egymást. Párként, majd egyre több gyermekes családként az aktuálisan használt megszólítási formulák velünk együtt változtak. Általában valamilyen spontán helyzet szülte őket és ha találóra sikeredtek, tovább éltek. Például totyogó korában Dorka ekképpen kezdte becézgetni a családtagjait: anya cin-cin, apa cin-cin, Gábor cin-cin, Zsuzsi mama cin-cin... Ekkor ragadtak rajta a Cin-cin, Cini és továbbfejlesztett változata: a Cinege nevek. A testvérek szintén gyakran illetik egymást különféle nevekkel - főleg, ha az igazit képtelenek kiejteni. Így lett az újszülött Veronika kis Piskóta-Miskóta, később Vanilika, majd Venszi, jelenleg pedig a Vevi nevet használjuk leginkább. Máskor a külső jegyek alapján adja magát egy-egy megszólítás. Például Kristóf kifejezetten hasonló megjelenésű, mint apukám, akit Istvánnak hívnak. Baba korában ezért ráragadtak a Pityó, Pityusz, Pityi becenevek. Sokáig sorolhatnám még a rengeteg megnevezést, melyek az évek alatt használatban voltak nálunk. Számomra nagy jelentőséggel bírnak ezek a kedves bece- és ragadványnevek. Egy-egy korszakot idéznek, szeretetteljesek, könnyedek és kapcsolódásaink eszközei. Ti hogyan szólítjátok egymást?received_2151393848464914.jpeg

2018\08\01

Számodra mit jelent a szoptatás?

Az anyatejes táplálás világnapján azon tűnődöm, vajon mi járhat az emberek fejében a szoptatás propagálása kapcsán. Mert bizony a csecsemők természetes táplálási módját a mi világunkban reklámozni kell. Népszerűsíteni, hogy elfogadásra találjon. Szépnek láttatni, hogy tetszést váltson ki. Beszélni róla, hogy hiteles információk terjedjenek vele kapcsolatban. Harcolni érte, hogy az édesanya és a kisbaba szükségleteire helyezzük a társadalom fókuszát.

Ezennel én is ezt fogom tenni: dicsőíteni. (Hiszem, hogy a szoptatás piedesztálra emelése amiatt fontos, hogy a jövőben minél több édesanya és kisbabája átélhesse ezt a csodát.)  Néhány gondolatban összefoglaltam, hogy számomra mit jelent a szoptatás:

A szoptatás kötelék, mely kizárólagosan és szorosan, ám gyengéden összefűz.

A szoptatás közvetlen testi és intim lelki kapcsolat.

A szoptatás bizalom: a nőnek a testébe, a gyermeknek az édesanyjába vetett bizalma. Az anyai magabiztossághoz és a biztonságos kötődés kialakulásához is hozzájárul.

A szoptatás gondoskodás, mely testet és lelket táplál.

A szoptatás egészség: az anyatej minőségi és személyre szabott tápláléka a babáknak.

A szoptatás természetes, ezt teszik az állatok és őseink is így tartották életben kicsinyeiket.

A szoptatás kijózanító, mert elemi és ösztönös, mentes minden filterezett médiatartalomtól. Visszaránt a hús-vér valóságba, emlékeztet az élet törvényeire.

A szoptatás a babának adott egyedülálló, életre szóló ajándék.

A szoptatás előnyei az édesanyákat is sok szempontból érintik.

A szoptatás minden perce érték, mely kitartás, belső munka, küzdelmek, nagy körültekintés vagy céltudatosság révén jöhetett létre.

A szoptatás tiszteletre méltó, elismerést és támogatást érdemlő feladat.

A szoptatás női szupererő, hiszen a baba 6 hónapos koráig az édesanya melleiben termelődő tej kizárólagosan képes fedezni a csecsemő tápanyagigényét. (Számomra elképesztő volt ebbe belegondolni. Pici korukban tejbabáknak hívtuk a gyerekeinket.)

A szoptatás gyönyör: kortyoló babahangok, aprócska kezek simogatása, elnehezült szempillák csukódása... A szoptatás élmény. A szoptatás összeolvadás. A szoptatás szeretet.

Ez az egyik kedvenc képem a kislányaimról. Újszülött Veronikám tele pocakos boldogsága:

fenykep0463.jpg

Számodra mit jelent a szoptatás?

2018\07\16

Minden megváltozott!

Babázós korszakaimat összehasonlítva egy különös dologra lettem figyelmes.

Mikor első gyermekemmel, Dorkával végigmentem az utcán sok esetben előfordult, hogy kaptam egy-két jó tanácsot babagondozás témakörében. Páran saját tapasztalataikat osztották meg velem, mások pedig érdeklődve kérdezték, hogy miért nem másképpen csinálom a dolgokat, mint ahogy. Olyan is történt, hogy teljesen idegenek megjegyzéseket tettek, mert szerintük a hordozókendőben megfullad/megsül az a szegény baba. Egy alkalommal pedig egy idős hölgy a villamos összes utasának tudomására hozta, hogy mennyire szörnyű anya vagyok, amiért alulöltöztettem (szerinte) a gyermekemet. Amikor sírt a baba, magam körül rosszalló tekinteteket láttam. Amikor a városban közlekedtünk, nem tartották meg nekünk az ajtókat, nem segítettek beemelni a babakocsit. Ilyen és ehhez hasonló esetekre emlékszem.

A helyzet akkor változott meg, amikor második gyermekem, Veronika már nagyobbacska babává cseperedett. Kristóf születésével pedig szinte teljesen az ellentétébe fordult. A jelenben bárhány és bármelyik gyerekemmel megyek végig az utcán, elismerő és csodáló tekinteteket látok. Idegenek mosolyogva gratulálnak nekem/nekünk. Ha tömegközlekedünk, helyet kapunk. Mások rendszeresen felajánlják a segítségüket. Egyetlenegy beszólást sem tudnék most felidézni, viszont dicsérő szavakat annál inkább.

Mi történt az emberekkel? Valamilyen globális változás következtében lettek sokkal figyelmesebbek, elfogadóbbak és segítőkészebbek? Én legalábbis ezt tapasztalom. Ám egy ember személyes tapasztalatai nagyon csalókák lehetnek. Mindannyian saját szűrőnkön keresztül látjuk a világot. Velem pedig az történt, hogy idő közben megváltozott a szűrőm.

1. Első gyermekes anyaként roppant bizonytalan voltam. Ezt azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy a lehető legtöbb információt megismerve igyekeztem nagyszerűen gondozni és nevelni a gyermekemet, ami egyfajta görcsösséggel is társult. Valószínűleg megingathatóságom és a mások tapasztalatainak begyűjtését célzó túlzott nyitottságom sodort olyan helyzetekbe, melyeket kritikaként vagy elutasításként éltem meg.

2. Nagy intenzitással monitoroztam mind a saját, mind a babám viselkedését illetve a környezetem erre adott reakcióit, ezért valószínűleg figyelmem fókusza az elég jó anyaságomat firtató kérdések köré szerveződött.

3. Mivel egy-egy negatív visszajelzés észlelési folyamataim középpontjában állt, ezeket hamarabb észrevettem, nehezebben dolgoztam fel és mélyebb emléknyomokat hagytak bennem.

Mi a helyzet most?

Nem hiszem, hogy anyaként jobban teljesítenék, mint évekkel ezelőtt, viszont ezzel valamilyen szinten mégis meg tudtam elégedni. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, nem csinálok mindent tökéletesen, van bennem egyfajta magabiztosság a körülöttem lévők visszajelzéseitől függetlenül. Ez valószínűleg a kisugárzásomon is látszik. Mostanra a pillanatok megélésére, helyzetek megoldására és a gyermekeimmel való kapcsolatomra tolódott a hangsúly. Sokkal pozitívabban állok önmagamhoz, másokhoz és a világhoz és az ezzel összhangban lévő tapasztalást hamarabb észreveszem és jobban megjegyzem. Ettől fogva nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a világ egyre rosszabb, amíg az emberek szemében látom a csillogást. Nem tudom elhinni, hogy mindenki tele van gyűlölettel, míg azt tapasztalom, hogy csodálatos emberek vesznek körül. Nem akarom kétségbeesett félelemben nevelni a gyermekeimet, ha egyszer a szeretet fényében is sütkérezhetünk!

20180610_093514.jpg

 

2018\07\08

Fogd meg a kezem, engedj el!

Kádár Annamária mesepszichológusnál olvastam azt a gondolatot, mely azt hiszem megragadja a jó szülőség lényegét. Véleménye szerint a titok abban rejlik, hogy tudjuk, mikor kell megfognunk a gyermekünk kezét, és mikor kell elengednünk.

Mikor az újszülött a világra jön, arra van szüksége, hogy minden igényét kielégítsék. Mivel késleltetni képtelen, így az elsődleges gondozó személytől - aki többnyire az édesanyja - teljes körű alkalmazkodást követel meg fejlődésének ebben a szakaszában. Egy pillanat örökkévalóságnak tűnik számára, így minden erejével igyekszik elérni, hogy jelzéseire mielőbbi adekvát választ kapjon. Sír, ha éhes, ha álmos, ha testközelségre vágyik, ha fáj a hasa, ha túlingerlődött. Ez a borzasztóan kellemetlen hangjelzés arra indítja környezetét, hogy igyekezzen értelmezni állapotait és enyhíteni szenvedéseit. Általában a leghatékonyabban akkor működik a dolog, ha sikerül nagyon szoros, szimbiotikus kapcsolatban megélni a kezdeteket anyának és gyermekének. E közeli és intenzív kontaktus talaján bontakozhat ki a kettejük kapcsolatát jellemző biztonságos kötődés. Hozzávetőlegesen az első évben érdemes nagyon szorosan "fognunk a kezét", sokkal inkább szoptatva-ölelve ringatni a kis testét. Jelen lenni, válaszkész módon reagálni, érzelmileg elérhető szülőként testi-lelki szükségleteinek kielégítést szem előtt tartani. Óriási kihívás mind fizikailag mind érzelmileg, hogy képesek vagyunk-e a fókuszt teljes mértékben áthelyezni erre az aprócska emberi lényre. Figyelembe vesszük-e kéréseit, tudunk-e felelni hívására, elfogadjuk-e sajátos működésmódját? Egy szeretetben gazdag első időszak a kezdőpont, az alap.

Valamikor fiatal felnőtt korában pedig hagyjuk-e őt kirepülni a fészekből vagy képesek vagyunk-e kilökni, hogy tőlünk teljesen független emberként vághasson neki az élet kihívásainak? Meg tudunk-e bízni benne, akar-e önállósodni, határait tiszteletben tartva engedjük-e szembesülni döntéseinek következményeivel? Kibírjuk-e azt a fájdalmat, mely az eltávolodással jár? Ez az időszak pedig a végpont. A gyermekkor vége, viszont a saját felnőtt életük kezdete, amiben bölcs támogatásunk és kezük elengedése által fejezhetjük ki leginkább a szeretetünket.

received_2030811447159471.jpegBevallom őszintén megrémít az eltávolodás gondolata. Mikor alig lesznek már ölelések, puszik, csodálattal teli pillantások. Helyükbe az "Anya ne égess! Hagyjál már!" típusú megnyilvánulások lépnek. Aztán végleg búcsút vesznek a szülői háztól. Sok esetben fordul elő, hogy tudatosan gondolok elengedésük bizonyos jövőbeni formáira, mintegy gyakorolva azt. Hisz semmiképp sem szeretnék olyanná válni, mint Aranyhaj gonosz mostohája, aki persze csak jót akar (magának), mikor így nyilatkozik: "Mondd, hogy maradsz, mindent megkapsz!" Lánya pedig a mamahotel senyvedő lakójaként saját életről ábrándozik, ám ebbe az "anyja" belehalna.

Minden egyes nap adódnak kisebb leválások, melyeket kezdeményezhetek vagy hagyhatok, mikor támogatásommal képessé tehetem őket. Szerencsére még van időm a kezecskék megfogásának és elengedésének gyakorlására, hisz ennek művészetéről szól az anyaság.

Várnai Zseni

Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.


2018\06\29

Miért nem szeretek "olvasói levelekre" válaszolni?

Olykor előfordul, hogy levél formájában megfogalmazott, pár mondatban kifejtett helyzetjelentést és azzal összefüggő kérdést kapok különféle pszichológiai témakörökben. Pl: "Az normális-e...? Mit tegyek...? Ön mit gondol...?" A megadott kevéske információ alapján igyekszem válaszolni, mert előfordulhat, hogy tudok olyan tippel szolgálni, ami valóban megoldja a nehéz helyzetet. Viszont nem igazán szeretem ezt a formulát, mert sok esetben támad az az érzésem, mintha a sötétben tapogatóznék. Közelebb áll hozzám a személyes találkozás. Amikor együtt leülünk, időt és energiát szánunk egy-egy problémásnak címkézett helyzet feltérképezésére. Hiszen fontos a kapcsolat, a terápiás helyzet és a körülmények részletes feltárása ahhoz, hogy igazi megoldások szülessenek.

Néhány mondatban összefoglaltam, hogy miért is hasznosabb a személyes találkozás, mint az olvasói levelekre adott válaszok.

Egy megírt levél sokkal merevebbé teszi a kereteket. Pszichológusként általában sokat kérdezek, írásban ez nehézkesebb. Nem látom a másik fél reakcióit, non-verbális kommunikációját, így azokra képtelen vagyok reflektálni. Sokkal kevesebb információ áll rendelkezésemre. Amit viszont tudok, nagyon egyoldalú, hisz a levél írója a problémát a keletkezéséről alkotott hipotézisekkel tálalja, esetleg általa preferált megoldási javaslattal is előáll. Sok esetben ez csupán az önigazolást szolgálja. Máskor pedig már az első ülésen kiderül, hogy valójában teljesen mással kell majd foglalkoznunk, nem azzal a tünettel, ami meg lett ajánlva az előzetes konzultáció során. Nem ismerem a levélben szereplő személyeket, semmit sem tudok családjuk dinamikájáról, indítékaikról, elvárásaikról, életkörülményeikről. Az életet sokféleképpen lehet jól élni, nagy elbizakodottságra utalna, ha biztos recepteket osztogatnék akár a gyermeknevelés, akár a párkapcsolat vagy a családi élet témáit illetően. Vannak irányelvek, melyek személyre, családra szabottan tudnak igazán jól működni. Ha valaki kellő figyelmet szán élete egy kihívására, maga az elköteleződés, a motiváció, az aktív részvétel segíteni fogja abban, hogy önreflexiója és cselekedetei által változást érjen el és képes legyen azt fenntartani. Tiszteljük meg önmagunkat, családunkat azzal, hogy érdemben foglalkozunk a felmerülő nehézségekkel, és elindulunk egy olyan úton, mely nagyobb fokú tudatossághoz és minőségibb élethez járul hozzá. Akár szakember segítségével, akár egy másfajta támogató kapcsolat által. Szívből gratulálok, ha veszed a bátorságot ahhoz, hogy változtass az életeden!

József Attila idézetével zárnám: "Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat."

2018\06\22

Takarítunk

20180622_093235.jpgA gyermekeim abban a korban vannak, amikor még kifejezetten érdeklődnek a házimunkák iránt. Tetszik nekik minden olyan tevékenység, melyet a felnőttek végeznek. Kíváncsiskodnak és szeretnék ezeket kipróbálni, hisz olyan nagynak és ügyesnek tűnnek ilyen fontos feladatok végzése közben. Eléggé köztudott dolog, hogy érdemes a kicsiket is bevonni a ház körüli munkák elvégzésébe, mert így szép fokozatosan tudnak majd egyre nagyobb részt vállalni a tennivalókból. Korán megtanulják az alapokat, közösen velünk, örömmel végzik a munkát, így gyakorlott segítőinkké cseperednek. Viszont az is nyilvánvaló, hogy az együtt végzett munka sokkal több időbe és energiába kerül, mintha mi magunk egyedül, a saját tempónkban végeznénk el azokat. A hétköznapokban nem mindig van arra lehetőség, hogy a gyerekek kibontakozzanak ezekben a tevékenységekben. Viszont lazább napokon bevonjuk őket.

20180622_094905.jpg

A segítségüknek olyan plusz hozadéka is van, hogy azt érezhetik, most ők tesznek hozzá a család életéhez valami fontosat. Amikor tehetjük, hagyjuk őket "dolgozni"! Kitartó és következetes tanítgatásunk és növekvő felelősségvállalásuk, kötelességtudatuk talán egyszer majd azt eredményezi, hogy otthonunkat feladataikkal együtt sajátjuknak tekintik. Ha támogatjuk őket önállósodási folyamataikban, azzal bizalmat szavazunk nekik és nagyobb fokú szabadságélményt, függetlenségérzetet adunk számukra, mely által kompetensebb, magabiztosabb egyénekké válhatnak.

 

2018\06\20

Szünidei tervek

Kitört a vakáció! Szabadság, együttlét és tengernyi idő. Azon szerencsések közé tartozom, akik a nyár túlnyomó részét a gyerekeikkel tölthetik. Annak ellenére volt nagyon szokatlan a hivatalos nyár első napja, hogy még Kristóffal jelenleg is itthon vagyok. Pikk-pakk végeztem a szokásos feladatokkal és hirtelen jelentősebb mennyiségű strukturálatlan idő árasztott el. Rendezgetni kezdtem a gondolataimat. Miként lenne érdemes eltöltenünk a rendelkezésünkre álló szabadidőt úgy, hogy az hasznos és élvezetes is legyen mindnyájunk számára? A gyerekekre vonatkozó részeket emelném most ki. Íme a mi "iránytűink" a nyárra:

20180610_092859.jpg

1. Társas kapcsolatok. Minél többet együtt lenni a tágabb család tagjaival, barátokkal, ismerős gyerekekkel.

2. Természet. Friss levegőt szívni, barangolni, állatokkal érintkezni.

3. Mozgás. Sportolni, aktívan játszani, testileg fejlődni, új mozgásformákat elsajátítani.

4. Kalandok. Élményeket szerezni, rácsodálkozni a világra.

5. Szellemi fejlődés. Felkészülni az iskola-, óvodakezdésre. Logika, kreatív gondolkodás, problémamegoldó készség, kézügyesség fejlesztése játékos feladatokkal. Sok-sok meseolvasás.

6. Kapcsolódás. Mélyebb témákban való elmerülés, közös játék, nagy beszélgetések.

7. Önállóság. Ház körüli teendők közös elvégzése (takarítás, főzés stb.), saját felelősségi körük bővítése, önellátásuk fokozása.

2018\06\15

Tökéletes vagy teljes élet?

20180501_112212.jpgTökéletes életre vágyunk. Olyanra, melyben csak szép és jó dolgok történnek. Mindenki egészséges és boldog. A napjaink élményekben gazdagok, kellemes kapcsolataink vannak és jól nézünk ki. Mint a reklámokban. Ha valami mégsem így sikerül - és lássuk be, nincs élő ember, akinek mindig minden összejön - elkeseredünk. Sok esetben másokat vagy önmagunkat okoljuk, esetleg külső körülményekben keressük a hibát. Néha találunk válaszokat, ám olykor ezek csak részben bizonyulnak kielégítőnek. Sokszor az az alapvetés félresiklott, mely szerint a jó élet fogalma egyenlő a problémamentességgel. Bevallom, hogy nekem is van még fejlődni valóm e téren.

A harmónia fogalma egy három kisgyereket nevelő családban új értelmet nyer. S bár vannak idillinek mondható pillanataink, a testvérek közötti erőpróbák folyamatosak. A vágyak és szükségletek harcai, a versengés és pozíciószerzés állandó feszültséget generál. Néha sírnak, máskor kiabálnak, veszekednek vagy próbálnak figyelmet szerezni, segítséget kérni. Volt idő, mikor azt éreztem, hogy én nem akarok így élni! Ez a hozzáállás nem sokat segített, ellenben azzal, mikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy a pozitív élmények hajkurászása és a negatív élmények elkerülése helyett szerencsésebb azok teljes körű elfogadása. Hálával gondolni életünk bizonyos aspektusaira, a nehézségekbe beleállni és megoldásokat találni, elvágyódás helyett a jelenre fókuszálni és ott megküzdeni. Ez az attitűd számomra gyümölcsözőbbnek tűnik a hétköznapokban.

Mivel életünk történéseinek csak bizonyos százaléka felett van kontrollunk, így a jó/rossz élmények közötti lavírozgatás sohasem hozhat teljes körű megnyugvást. Ha viszont képessé válunk meglovagolni az élet vadabb hullámait, az irányítás egyre inkább a kezünkbe kerül, és a lehetséges történések teljes skálájának elfogadása által sikeresebben, hatékonyabban tudjuk navigálni életünket.

2018\06\13

Sikerülni fog!

20180611_090703.jpgVeronika az ágy tetején áll, ugráshoz készülődik épp. Tekintetével a megérkezés pontjára fixál, teljes figyelmével a nagy attrakcióra koncentrál. Hallom, hogy halkan valamit susmorog. Jobban odafigyelek. Ekkor már kivehető: egy mondatot ismételget. "Bízom magamban! Bízom magamban!" - mantrázza. Teljesen ledöbbenek. Ez egy hidegrázós pillanat. Mikor az ember ráeszmél, hogy valami nagyon fontosat tanított meg a gyermekének. Nem tétovázik túl sokat, minden erejét és bátorságát összeszedve ugrik. Természetesen sikerül neki. Ragyognak a szemei. Biztosan hallott tőlem valami hasonlót, és elhitte, hogy ez az aprócska varázslat a szavakkal valóban segít. Így a sajátjává vált. Talán élete összes megmérettetésén ez a mondat visszhangzik majd a fejében. Talán vele marad akkor is, ha mi, szülei már nem vigyázhatunk rá. Talán ő is továbbadja a gyermekeinek. A szavak ereje hatalmas. Kristófot kérdeztem a minap: "Segítsek kinyitni a csapot?" Nagy küzdelemben volt éppen: nyújtózkodott, próbálta minden erejét megfeszítve elérni. Egy pillanatra abbahagyta. Számonkérőn nézve rám közölte: "Sikerülni fog." És tényleg sikerült neki!