Anyupszi

2018\11\09

"Melyik arcunkra mondhatjuk vajon, hogy ez a végső?"*

"Melyik arcunkra mondhatjuk vajon, hogy ez a végső?"* - Néhány éve már kísér e mondat, s miközben ízlelgetem, azon tűnődöm, hogy több arcom, sorsom, korszakom is volt már, melyet akkor valóságosnak éreztem, ám mindegyikben máshogyan voltam én én. Nem biztos, hogy aki egyikben ismert, a másikban rám ismerne.

Gondoskodó családban nőttem fel. Kisgyermekként merész voltam és kíváncsi, minden érdekelt. Legfőképpen a titkok kifürkészése, az összefüggések megértése, az új információk. Nyugodtan megülni nem tudtam, kezem-lábam folyamatosan járt. Folyton énekeltem vagy fecsegtem, néha pedig elszökdöstem otthonról egyik-másik szomszédba.

Nagyobbacskaként kissé beteges, kissé szorongó gyermek, ám mindig kitűnő tanuló voltam. Szomjaztam az elismerést és a pozitív interakciókat. Visszatérő élményem volt, hogy tartozni akartam valahová, de kívülállónak éreztem magam. Ez a vágy olyan erős volt bennem, hogy ellenérzéseim ellenére is hagytam magam sodródni az eseményekkel, melyekkel azonosulni egyébként nem tudtam.

Tinédzserként küzdöttem magammal és néha az evéssel. Olykor lehangolt voltam, félénk és jellemzően bizonytalan. Ám igaz barátokra leletem, akikkel azóta is megélhetem a baráti közösségbe tartozás örömteli pillanatait, és jó pár nehéz helyzeten átsegítettek.

Fiatal felnőttként kezembe vettem a sorsom és árnyékaimat féreráncigálva keresni kezdtem önmagam. A külsőmbe, a zenébe és a táncba kapaszkodva ugrándoztam ki a komfortzónámból. Határaimat feszegetve vetettem bele magam a fellépések, szépségversenyek, és fesztelen mulatozások világába. E próbatételek mind azt a célt szolgálták, hogy belül erősítsenek meg engem. Majd rátaláltam - ekkor még leginkább saját szükségleteimtől vezérelve - a pszichológiára. Végül valamelyest nőtt az önbizalmam, némi kontroll-érzetre és önreflexióra is szert tettem, valamint kezdeményezőbbé váltam. Aztán jött Ő. A férjemmel való kapcsolatom teljesen átformálta az életem, melynek kulcsa az a feltétel nélküli szeretet volt, amit akkor és most is egymásnak adunk. Azóta minden gondolatom, cselekedetem és érzésem alapja ő, akivel úgy tudunk együtt lenni, hogy közben egészek maradunk. A három gyermekünk pedig olyan dolgokat tanított meg felfedezni önmagamban, melyekről egészen addig tudomásom sem volt.

Úgy érzem, hogy valamikor mostanában jutottam legközelebb ahhoz, aki valójában vagyok. (Bár még rengeteg belső munka vár rám.) Köszönhetem ezt elsősorban a kapcsolataimnak, a tapasztalataimnak, és az idő adta ajándéknak: az érettségnek. Az örök változás jegyében, céljaimat, kíváncsiságomat és félelmeimet követve, a saját tempómban haladok az önismeret kalandos, veszélyes és kincseket rejtő útján, mert érzem, ilyenkor én leginkább önmagam vagyok!

Idézet:

*Müller Péter: Világcirkusz

2018\10\25

"Van mégis csillagfényű álomvilág"*...

Kislányként megfogadtam, hogy örökké őrizni fogom magamban a gyermeki énemet, és soha de soha sem leszek olyan felnőtt, akinek napjai csupán kötelezettségekből állnak. Rácsodálkozom majd a mindennapok szépségeire, felismerem csodáit. Kíváncsian kutatom majd az élet titkait, kifürkészem rejtett összefüggéseit. Lelkesen vetem bele magam azokba a tevékenységekbe, melyek számomra örömet okoznak. Elmélyülten lubickolok egy könyv vagy film jelentette tudás- vagy fantáziavilágban. Mindig felismerem majd az igazán lényeges dolgokat, ezekre fordítom a legtöbb időt és figyelmet. Táncolva-énekelve játszom el az életem a gyerekeimmel. Szívből fogok nevetni és lelkem mélyéből sírni. Tudom majd, mikor kell szabadon szárnyalnom, mikor néma csendben éreznem. Erős leszek és felelős, mindemellett derűs és könnyed.

Arra nem gondoltam, hogy rengeteg apró-cseprő teendőm lesz majd. Hogy egyszerre több fronton kell helyt állnom. Hogy túl sok lesz a zaj, kevés a csend. Hogy a heteket, napokat, órákat folyamatosan szerveznem kell. Hogy némely tevékenységemben nemhogy a maximumot, de olykor az optimumot sem sikerül elérnem. Hogy a katarzis nem mindig jön el. Hogy a kapcsolatok minőségének fenntartása nem magától értetődő dolog. Hogy a 24 órából álló nap játszi könnyedséggel betáblázható, főleg akkor, ha a régen örökkévalóságnak tűnő órák könyörtelen pergése folyamatos versenyfutásra kényszerít. Hogy mennyire el tud rejteni az "anyuka" maszk. Hogy az értelmiségi élet megteremtéséért keményen küzdeni kell. Hogy a legcsodálatosabb álmok megvalósulása nyomán, a szertefoszlók helyére újakat kell álmodnom.

Vajon sikerült-e megteremtenem az életet, melyről gyerekként ábrándoztam?  A keresztmetszeti kép nem mindig ezt mutatja. Többször, mint szeretném, a mérleg nyelve az önfeledtség helyett a kötelesség felé billen. Ám amíg képes vagyok szenvedéllyel megélni a kapcsolataimat, a hivatásomat, a szabadidőmet, addig töretlen hittel őrzöm szívemben a lángot, és afféle diadalittas Pán Péterként dacosan kiáltom a világnak: "Sohasem növök fel!"**

 kirandulas.png

Idézetek:

*Ihász Gábor: Múlnak a gyermekévek - dalszöveg

**J. M. Barrie: Pán Péter

2018\10\16

Hitvallásom a gyermeknevelésről

Elfogadom a gyermekem személyiségét. Viselkedésétől és érzelmeitől függetlenül tiszta szívemből szeretem. De: nem dicsérem meg, ha elhappolja más elől a hintát. Nem biztatom arra, hogy tolakodjon előre a villamoson. Rászólok, hogy segítsen a testvérének kezet mosni. Megjegyzem, ha nem a megfelelő hangnemben szól. Elvárom, hogy bizonyos szabályokat betartson, a feladatait elvégezze. Mindig az igazat mondom neki. Felvállalom a nehéz helyzeteket is. Bocsánatot kérek tőle, ha igazságtalan voltam. Megmagyarázom az érthetetlent, hogy ő is megérthesse. Elismerem, amikor helyesen cselekedett. Kiemelem az erősségeit, hangsúlyozom a nagy teljesítményeit. Elemzem a különféle minket ért helyzeteket, nyomatékosítva a jó példát, elméletben javítva a rosszat.

Mert:

Szeretném, hogy a gyermekem becsületes legyen. Tudom, hogy bajba kerülhet.

Szeretném, hogy a gyermekem lelkiismeretes legyen. Tudom, hogy nehezebb sorsa lehet.

Szeretném, hogy a gyermekem őszinte legyen. Tudom, hogy elutasíthatják.

Szeretném, hogy a gyermekem egyenes legyen. Tudom, hogy elnyomhatják.

Szeretném, hogy a gyermekem hiteles legyen. Tudom, hogy próbára tehetik.

Szeretném, hogy a gyermekem megbízható legyen. Tudom, hogy számára ez teher lehet.

Szeretném, hogy a gyermekem önzetlen legyen. Tudom, hogy hátrányt szenvedhet.

Szeretném, hogy a gyermekem segítőkész legyen. Tudom, hogy kihasználhatják.

Szeretném, hogy a gyermekem bízzon. Tudom, hogy csalódhat.

Szeretném, hogy a gyermekem szívből szeressen. Tudom, hogy sérülhet.

Szeretném a gyermekeimet értékek mentén nevelni, hogy ne tévesszék össze a talmi csillogást a Nap éltető erejével. Szeretném, ha erős gyökereket eresztenének, hatalmas koronát növesztenének és egyenes törzzsel élhetnének. Szeretném, hogy felismerjék és elfogadják a szükségleteiknek megfelelő testi, lelki és szellemi táplálékot. Szeretném, hogy képesek legyenek jó szívvel odaadni lényük gyümölcsöző kifejeződéseit. Szeretném, hogy szilárdságuk és erejük kijelölje helyüket a világ rendjében, ám rugalmasságuk és alkalmazkodóképességük bármilyen körülmény ellenére biztosítsa virágzásukat. Szeretném, hogy tudják: soha nincsenek egyedül!

Hiszem, hogy a hosszú távú célok előbbre valók, mint a rövid távúak. Hiszem, hogy a mélység fontosabb, mint a felszín. Hiszem, hogy a minőség több, mint a mennyiség. Hiszem, hogy a szeretet és a kapcsolódás a legnagyobb gazdagság.

Nem baj, hogy a gyermekeim nem érzik mindig jól magukat, ha ettől jobb emberek lehetnek. (Hiszem, hogy boldogabbak is!)

20180830_173718.jpg

2018\10\09

Elrejtett életek

Régebben olvastam az alábbi sorokat, ám annyira megragadtak bennem, hogy mai napig a fülembe csengnek. A szerző általuk kívánta nyugtatni azokat az önmarcangoló anyákat, akik úgy érzik, képtelenek minden elvárásnak megfelelni. Az őket ért negatív minősítésre, burkolt vagy nyílt kritikára válaszul e gondolatmenetet ajánlja: "Akinek nincs gyereke, nem tudja. Akinek kevesebb gyereke van, mint neked, nem tudja. Akinek kisebbek a gyerekei, nem tudja."

Mennyire igaza van! A sort pedig szabadon folytathatnánk tovább: Akinek egészséges a gyereke, nem tudja. Akinek van segítsége, nem tudja. Aki párkapcsolatban él, nem tudja. Aki jómódban él, nem tudja. Aki nem a te életedet éli, soha de soha nem fogja tudni! Talán csak, ha figyel rád. Ha meghallgat. Megismer. Melléd áll.

Hogyan is ítélkezhetnék feletted? Mit tudhatok én a te életedről? Látom, hogy elfáradtál. Talán beteg a gyereked vagy te magad. Látom, hogy feszült vagy. Talán összevesztél a férjeddel vagy túl sok a teendőd a mai napra. Látom, hogy szomorkodsz. Talán elvesztetted egy szeretted vagy nem találod a helyed az életben. Nem vagy képes mindig tökéletesen felöltöztetni a gyerekedet. Nem tudod mindig a legjobb megoldást kitalálni a megnyugtatására. Néha túl engedékeny, máskor türelmetlen vagy. Olykor elfelejtesz ezt-azt, máskor túlzásba esel. Bizonyos helyzeteket rosszul mérsz fel. Elkésel, kapkodsz. Sok a feladatod, egyedül érzed magad.

Elfogadásra lenne szükséged? Együttérzésre? Megerősítésre? Segítségre? Tanácsra? Példamutatásra?

S ha esetleg ezekből te magad is tudnál adni, kérlek tedd meg! Hisz valahol egy másik anya küzd a mindennapok terheivel. Hidd el, hálás lesz neked!

received_345855342824067.jpeg

 

2018\09\14

Sírás, nevetés...

Hiszek abban, hogy a gyerekek alapvetően jók és szeretnék magukat kellemesen érezni, mindezt úgy, hogy közben az őket körülvevő világgal is pozitív kapcsolatokat ápoljanak. Néha viszont különféle negatív érzelmek kerítik őket hatalmukba. Ilyenkor panaszkodnak, keseregnek, zokognak, ordítanak, rendetlenkednek, csapkodnak. Kiinduló álláspontom a mindent elsöprő érzelmek vonatkozásában, hogy az élet természetes velejárói. Jönnek és mennek. Túl nagy jelentőséget nem kell tulajdonítanunk nekik. Akkor érdemelnek kitüntetett figyelmet, ha gyakoriságuk vagy intenzitásuk tekintetében szélsőségesek vagy azzá válnak. Például, ha egy kisgyerekbe "belebújik a kisördög" és egyszerűen nem akar kereket oldani, vagy a "hisztimanó" a szokottnál sokkal gyakrabban bukkan föl, esetleg tartósan bujkál szomorúság csöppségünk szemében.

Az a nézet, talán már köztudott, hogy ha nem kívánunk valamit megtenni/megvenni gyermekünk számára, akkor a hiszti ne szolgáljon számára eszközül az általa vágyott dolog eléréséhez. Hisz amikor a kicsi a kiborulása eredményeképpen bizonyos javakhoz jut, megtanulja, hogy ez a megfelelő módszer a szülői hozzáállás módosításához. Vagyis megerősítést nyer eme - felnőttek számára kevéssé kívánatos - viselkedési mód, gyermekünk előszeretettel fogja újra és újra alkalmazni. Viszont a vágyai be nem teljesülését kísérő negatív érzelmek igenis megilletik őt. Mi, felnőttek is elszomorodunk vagy feldühödünk, ha valami nem a terveink szerint alakul. Egy kisgyereknek is joga van sírni vagy morgolódni, ilyen módon levezetve a benne felgyülemlett feszültséget.

Mit tehetünk szülőként, hogy segítsünk neki? Ha képesek vagyunk elfogadni az érzéseit, biztosítjuk szeretetünkről, akkor ebben a biztonságos légkörben elengedheti magát és ezzel együtt lelki fájdalmának terhét is szélnek eresztheti. Viszont felmerült bennem néhány kérdés ezzel a szülői attitűddel kapcsolatban.

Ha MINDEN egyes negatív érzelemnek figyelmet szentelünk, nem tulajdonítunk-e ezáltal túlzott jelentőséget nekik? Nem dominálják-e őt vagy esetleg az egész családot ezek a kellemetlen hatások?

Ha MINDIG negatív érzelmet megélő gyermekünkkel maradunk és meghallgatjuk a siralmait, nem gyengítjük-e ezzel megküzdési képességeit, arra tanítván, hogy egyedül képtelen megbirkózni a nehéz és ijesztő érzésekkel?

Ha TELJES elfogadást nyer minden érzelmi megélése, nem lesz-e motiválatlan érzelmeinek megfelelő mederbe csatornázására, kulturált kifejezésére?

Nem gyengítjük-e a túl sok mankóval? Képes lesz-e optimális frusztráció nélkül önállóan megállni a helyét az életben? Nem vesszük-e el tartását érzelmeiből adódó viselkedésének feltétel nélküli elfogadásával? Nem kötik-e le túlságosan aprócska érzések és érzelmek a figyelmét, mert megerősítéseink révén szuperérzékennyé válik? Vajon mi, szülőként mennyire járulunk hozzá gyermekünk belső tüzeinek szításához, könnyeinek tajtékzó áradásához?

Az érzelmek szépen elmúlnak maguktól, néha az is elég, ha hagyjuk!

20180814_100340.jpg

 20180814_100315.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2018\09\10

"Könnyű álmot hozzon az éj"

Mikor Dorka lányom megszületett, nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a lehető legjobban figyeljek szükségleteire, maradéktalanul kielégítsem azokat.  Hiszen egy csecsemő nem képes még késleltetni. Számára rendkívül megterhelő a stressz, mely abból adódik, hogy jelzéseire nem érkeznek válaszok. Akármikor sírt, én próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a gond, és eszerint kezeltem a helyzetet. Igény szerint szoptattam, ringattam, hordoztam, szórakoztattam, nyugtattam, altattam. Szimbiózisban voltunk, a legmélyebb szeretet-egységben. Aztán elérkezett az a pont, amikor azt vettem észre, hogy hiába álmos, sírva tiltakozik a lefekvés ellen. Valószínűleg nem a szeparációval volt gondja, hisz vele voltam. Talán az élményekben gazdag környezettől való elszakadást nehezményezte. A hetek-hónapok alatt már kialakult az igényeihez alakított stabil napirendünk, ami strukturálta az időnket. Nem szerettem volna hosszas huza-vonába kezdeni az altatásával kapcsolatban, ezért az alábbi pár alapvetéssel a fejemben arra a döntésre jutottam, hogy határozottan kiállok a lefektetésével kapcsolatos elképzeléseim mellett.

1. A stabilitás, rend fenntartása. Az egyéni és életkori igényekhez alakított, optimális fejlődését biztosító keretek biztosítása. Kiemelten fontosnak tartom, hogy a megfelelő mennyiségű alvásban legyen része és bizonyos kijelölt időpontokban történjen a fektetés. A kiszámíthatóság a kiegyensúlyozott családi élethez is hozzájárul.

2. A belső biztonság megteremtése. A nyugodt alváshoz szükséges optimális körülményeket továbbra is biztosítom: besötétített szoba, csend, kapcsolódás: úgy, mint ringatás, anyai testközelség, altatódal éneklése vagy mesemondás.

3. A gyerek érdekeinek szem előtt tartása. Elengedem azt a vágyam, hogy minden egyes pillanatban boldognak lássam a gyermekem, illetve ezáltal érezhessem magam jó anyának. Képes vagyok elviselni azt a terhet, hogy a gyermekem haragszik rám, ha ezzel nyilvánvalóan az ő érdekét szolgálom. Anélkül állítok fel határozott szabályokat, hogy gyermekem kinyilvánított kellemetlen érzései kapcsán az önértékelésem meginogna. Bár tudom, hogy az ő szemében abban a pillanatban én vagyok a "Rossz", elvállalom ezt a szerepet, csakhogy neki ne kelljen annak lennie. Ne kelljen dühödten püfölnie a határokat, tombolva a végtelenbe üvölteni akaratait, nyafogva zsinóron rángatni marionett szüleit. Erőt mutatok, s ez végső soron őt is megerősíti abban, hogy szülei képesek őt megtartani. Ekkor elengedheti magát, mint hatalmas gyümölcsfán csüngő aprócska termés. Gondtalanul növekedhet, míg éretté nem válik, s magától el nem ereszti az őt tartó ágat, hogy a földre zuhanva független, önálló életet kezdjen.

11871934_1036223093057395_1983107851_o.jpg

Most alvásidő van. Fáradt vagy, pihenj. Beterelgetlek szépen az ágyikódba. Becsukom az ajtót. Hallod, ahogyan egy erőteljes mozdulattal elzárom tőled a külvilágot. Maradj bent a csendben. Lehúzom a redőnyt, csak néhány aprócska rést hagyok. Álmos szemeid belekapaszkodhatnak még a szoba felsejlő tárgyaiba, hogy aztán gyengéden elengedhesd őket. Még néhány nyüzsgő gondolatod megosztod velem. Elhadarod, hisz érzed, sürget az éj. Takaróját lassan rád teríti. Szorítasz, mint aki magába szeretne gyömöszölni, hogy örökké benne legyek. Mohón követeled az utolsó búcsú puszit újra meg újra.Majd bilincs-karjaid kipattannak, hogy szabadon engedj. Könnyű vagy, minden láncod, minden villanásod, minden gazdagságod puhán, a szőnyegre téve hever. Éji menyasszonyként nyugodtan várakozol, hogy elhangozzon egy érdekes történet, mely megnyitja az álmok birodalmának kapuját. Altatód nászindulóként zendül fel. Egy sötét, meleg áramlaton ringatózva belépsz oda, ahová soha senki sem mehet veled. Elaludtál.

2018\09\06

Libikóka vagy dobbantó?

Néha úgy érzem, hogy már képtelen vagyok több érzelmet befogadni. Beengedni, megtartani, feldolgozni és csillapítani. Túl sok a vágy. Túl sok a kérés. Túl sok a teendő. Túl sok a gyermeki szenvedés. A fájdalom. Ilyenkor telítődök és kibuggyan belőlem, amit már képtelen vagyok bent tartani. Ez nem jó nekem. És a gyerekeimnek sem. Az önmagam okolásával kapcsolatos lelki tusákon már túl vagyok, ettől függetlenül nem szeretem magam ilyen állapotban észlelni, ezért igyekszem ezt megelőzni, kezelni. Nyilván a gyerekeim sem véletlenül ennyire érzékenyek és érzelmesek. Számtalan előnye van ennek, hisz ebből a temperamentumból táplálkozik a szenvedély, a lelkesedés, az életöröm, bármilyen művészi tevékenység.

Ám amikor úgy érzem, tele vagyok, szükségem van egy kis ürességre, csendre, hogy feldolgozhassam a mindennapok eseményeit, önreflexiót gyakorolhassak.

Máskor aktivitásra, munkára: bármilyen -  megszakítás nélkül elvégezhető - tevékenységre, amibe képes vagyok koncentráltan bevonódni, elmélyülni benne, eggyé válni vele. 

A képzeletemre: olvasásra, mesélésre, álmodozásra, tervezésre. Az életem perspektívába helyezésére.

Mozgásra: táncra, sportra, egy kis aktív játékra a gyerekekkel. Ettől érzem a bennem áramló erőt.

Új ingerekre: élményekre, tudásra, helyekre, emberekre.

Intim kapcsolódásra: a szeretteimmel.

Ekkor újra létrejön az egyensúly bennem és képes vagyok létrehozni azt magam körül is. Rendben leszek, rendben leszünk.

40238495_10155744001453297_4535157088556417024_n.jpg

2018\08\14

Anyaként jelen lenni

Egyik nap a másik után telik. Feladatokkal, programokkal zsúfoltan, érzelmekkel súlyozottan. S lám eltelt a nyár, a gyermekévek, az egész élet. A mindennapok teendőinek pipálgatása, a kötelező tevékenységek teljesítése közepette egyes napokon hiányérzetem támad. Egész nap a gyerekeimmel vagyok, mégis keveslem a köztünk lévő kapcsolatot. Ez olyankor fordul elő, amikor túl sok az elfoglaltság, a kifelé figyelés, a pörgés. Mikor a kommunikáció felszínes és céltudatos, mikor túlságosan kivonódok. Ilyenkor lélekben nem találkozunk. Legalább annyira igaz, mint amennyire közhelyes, hogy a gyerekek hamar felnőnek.

Én egyetlen olyan napot sem szeretnék (míg csak szükségük van rám), amelyen nem élhetjük meg egymás iránti lelkesedésünket! Ne teljen el úgy nap, hogy nem szerettük egymást! Minden egyes nap osztozni szeretnék az örömükben, hozzájárulni a boldogságukhoz, figyelemmel követni a fejlődésüket. Le szeretném törölni a könnyeiket, gyógyítani a fájdalmukat, hálával nézni csodás lényüket. Meghitt pillanatokban, jóleső érintésekben, titkos összekacsintásokban, lágy dallamokban, összehangolt mozdulatokban, izgalmas eszmefuttatásokban, sötétben suttogott családi történetekben fonódni össze velük, hogy érezzék: a múltból erős gyökereket kaptak és a jövőbe felvértezetten indulhatnak. Hogy szenvedélyesen, szabadon és felelősségteljesen irányíthassák életüket. Minden nap megtehetem, hogy a szemükbe nézek. Elégszer teszem-e?

20180729_184430.jpg

2018\08\09

Becézve szeretlek

A mi családunkban jellemző, hogy talán az átlagosnál gyakrabban szólítjuk különféle beceneveken egymást. Párként, majd egyre több gyermekes családként az aktuálisan használt megszólítási formulák velünk együtt változtak. Általában valamilyen spontán helyzet szülte őket és ha találóra sikeredtek, tovább éltek. Például totyogó korában Dorka ekképpen kezdte becézgetni a családtagjait: anya cin-cin, apa cin-cin, Gábor cin-cin, Zsuzsi mama cin-cin... Ekkor ragadtak rajta a Cin-cin, Cini és továbbfejlesztett változata: a Cinege nevek. A testvérek szintén gyakran illetik egymást különféle nevekkel - főleg, ha az igazit képtelenek kiejteni. Így lett az újszülött Veronika kis Piskóta-Miskóta, később Vanilika, majd Venszi, jelenleg pedig a Vevi nevet használjuk leginkább. Máskor a külső jegyek alapján adja magát egy-egy megszólítás. Például Kristóf kifejezetten hasonló megjelenésű, mint apukám, akit Istvánnak hívnak. Baba korában ezért ráragadtak a Pityó, Pityusz, Pityi becenevek. Sokáig sorolhatnám még a rengeteg megnevezést, melyek az évek alatt használatban voltak nálunk. Számomra nagy jelentőséggel bírnak ezek a kedves bece- és ragadványnevek. Egy-egy korszakot idéznek, szeretetteljesek, könnyedek és kapcsolódásaink eszközei. Ti hogyan szólítjátok egymást?received_2151393848464914.jpeg

2018\08\01

Számodra mit jelent a szoptatás?

Az anyatejes táplálás világnapján azon tűnődöm, vajon mi járhat az emberek fejében a szoptatás propagálása kapcsán. Mert bizony a csecsemők természetes táplálási módját a mi világunkban reklámozni kell. Népszerűsíteni, hogy elfogadásra találjon. Szépnek láttatni, hogy tetszést váltson ki. Beszélni róla, hogy hiteles információk terjedjenek vele kapcsolatban. Harcolni érte, hogy az édesanya és a kisbaba szükségleteire helyezzük a társadalom fókuszát.

Ezennel én is ezt fogom tenni: dicsőíteni. (Hiszem, hogy a szoptatás piedesztálra emelése amiatt fontos, hogy a jövőben minél több édesanya és kisbabája átélhesse ezt a csodát.)  Néhány gondolatban összefoglaltam, hogy számomra mit jelent a szoptatás:

A szoptatás kötelék, mely kizárólagosan és szorosan, ám gyengéden összefűz.

A szoptatás közvetlen testi és intim lelki kapcsolat.

A szoptatás bizalom: a nőnek a testébe, a gyermeknek az édesanyjába vetett bizalma. Az anyai magabiztossághoz és a biztonságos kötődés kialakulásához is hozzájárul.

A szoptatás gondoskodás, mely testet és lelket táplál.

A szoptatás egészség: az anyatej minőségi és személyre szabott tápláléka a babáknak.

A szoptatás természetes, ezt teszik az állatok és őseink is így tartották életben kicsinyeiket.

A szoptatás kijózanító, mert elemi és ösztönös, mentes minden filterezett médiatartalomtól. Visszaránt a hús-vér valóságba, emlékeztet az élet törvényeire.

A szoptatás a babának adott egyedülálló, életre szóló ajándék.

A szoptatás előnyei az édesanyákat is sok szempontból érintik.

A szoptatás minden perce érték, mely kitartás, belső munka, küzdelmek, nagy körültekintés vagy céltudatosság révén jöhetett létre.

A szoptatás tiszteletre méltó, elismerést és támogatást érdemlő feladat.

A szoptatás női szupererő, hiszen a baba 6 hónapos koráig az édesanya melleiben termelődő tej kizárólagosan képes fedezni a csecsemő tápanyagigényét. (Számomra elképesztő volt ebbe belegondolni. Pici korukban tejbabáknak hívtuk a gyerekeinket.)

A szoptatás gyönyör: kortyoló babahangok, aprócska kezek simogatása, elnehezült szempillák csukódása... A szoptatás élmény. A szoptatás összeolvadás. A szoptatás szeretet.

Ez az egyik kedvenc képem a kislányaimról. Újszülött Veronikám tele pocakos boldogsága:

fenykep0463.jpg

Számodra mit jelent a szoptatás?