Az idősek otthonmaradása koronavírus idején - pszichológus szemmel

Mivel itthon vagyok, nem igazán látom, hogy kik azok, akik másképpen cselekednek. A napokban viszont több forrásból hallottam, hogy viszonylag sok idős embert látni az utcákon. Feltételezve, hogy értesüléseimnek van alapja, megosztanék néhány gondolatot a jelenségről. 

Vajon miért nem marad minden idős otthon? 

Ezt a kérdést semmiképpen sem vádló hangsúllyal teszem fel. A kérésekre nem hallgató idős emberek megszégyenítése nem lehet a probléma megoldásához vezető út első lépése. Azt gondolom, hogy a frusztráció, amit ezzel okozunk számukra, ellenállásukat fogja növelni vagy kellemetlen érzéseket okoz, és egyik sem segíti elő hatékonyan a szabályok betartását részükről. Célravezetőbb hozzáállás, ha megpróbálunk kapcsolódni hozzájuk és néhány emberséges, aggodalmas, jó szóval biztatni őket az otthonmaradásra. Rámutatatni bizonyos alternatív megoldásokra, ezzel megmutatva a segítséghez vezető utat számukra. Őszinte odafordulással és jó szándékkal megkérdezhetjük tőlük, hogy miért hagyják el az otthonukat, hogy jobban megérthessük személyes motivációjukat. Lehetséges, hogy éppen mi tudunk egy ismerős vagy ismeretlen embert olyan minőségben, emberi hangon megszólítani, ami elindít benne egy - az otthonmaradás mellet szóló - gondolatmenetet.

Milyen okok állhatnak a háttérben?

Annak, hogy vannak idős emberek, akik továbbra sem vélekednek úgy, hogy otthonukban kell maradniuk, több oka lehet:

1. Élettapasztalataikból adódóan sok veszélyes helyzettel találkozhattak, melyeket túléltek. Beszámolóik szerint kevésbé félnek, nagyobb nyugalommal várják a jövőt, hiszen az életük jelentősebb részét megéltnek tekintik. Általánosságban elmondhatjuk, hogy mivel az elmúlással kapcsolatos kérdések jellemzően jobban foglalkoztatják őket, különféle betegségek pedig sok esetben a mindennapokban eddig is jelen voltak az életükben, egy új betegség megjelenése nem feltétlenül annyira kiugró információ számukra, mint a fiatalabb korosztály tekintetében.

2. Frusztrációként élhetik meg, egyébként is korlátozottabb szabadságuk külső kontroll alá helyeződését. Tartanak attól, hogy még inkább elszigetelődnek, fizikai mozgásterük az eddigiekhez képest fokozottan beszűkül.

3. Szociális kapcsolódási pontjaik elvesztése miatt is aggódhatnak. Mivel jellemzően kevesebb emberrel tartják a kapcsolatot, mint a fiatalabb korosztály tagjai, ezért náluk egy-egy kontaktus elvesztése nagyobb súllyal esik a latba. 

4. Akár 20-30 éve meglévő szokások megváltoztatására, újabbak felvételére kérjük őket, melyek berögzültségük révén nehézkesebben változtathatók. Az emberek alapvetően ragaszkodnak a megszokott ritmusukhoz, mivel biztonságérzetet ad számukra a mindennapok rendje. 

5. A magányosság, egyedüllét is magyarázat lehet. Ha nincs egy olyan személy, aki jelképesen "kézen fogná" az idős embert, és a kapcsolat adta biztonságban éreztetné vele, hogy számít az ő létezése, fontos másoknak, a családjáért vagy egyszerűen az élet szépségeiért érdemes élnie, akkor érezheti úgy, hogy tulajdonképpen nincs vesztenivalója.

6. Előfordulhat az is, hogy az idős emberek a családtagok kéréseit nehezebben fogadják el. Érdemes ilyenkor az óvintézkedések betartása mellett, egymásra figyelve, őszintén elmondani szeretteinknek, amit érzünk irántuk és a helyzettel kapcsolatban. Kifejezhetjük a szeretetünket és a féltésünket otthonmarasztalva őket. Mondandónk hitelességét alátámaszthatjuk a járvánnyal kapcsolatos szakértői véleményekkel, segítve őket eligazodni az információk tengerében. Ne "szót fogadniuk" kelljen, inkább válasszuk a meggyőzés olyan módját, mely által lehetőségük adódik belátni, hogy otthonmaradásuk mindannyiunk érdeke.

Miért nem élnek többen a felajánlott segítséggel?

Nem csak az időseknek nehéz a segítség elfogadása. Önálló, felnőtt emberként mindannyian szeretjük megélni hatékonyságunkat. Amennyiben viszont képesek vagyunk annak belátására, hogy a passzivitás a legtöbb jelen helyzetben, amit tehetünk, máris megélhetjük, hogy hozzájárultunk magunk és mások egészségének megőrzéséhez, azaz együttműködve tettünk magunkért és másokért.

Hogyan támogathatjuk otthonmaradó időseinket?

Gyakorlatban is segíthetjük őket, ha átveszünk a feladataikból, melyeket kijárva végeztek. Ezzel a szívességgel éreztethetjük velük, hogy figyelünk rájuk, értékesek számunkra. A személyes kapcsolattartás helyett alternatív módokon érintkezhetünk: telefonon vagy az online térben kommunikálhatunk. Segíthetünk idejük strukturálásában, hogy legyen tere a levegőzésnek, a mozgásnak, bármilyen alkotó tevékenységnek vagy agymunkának, így a napi rutin bizonyos elemei helyettesíthetővé válnak. A szívességek és feladatok a hasznosság érzését adhatják számukra, legyen az egy sütemény elkészítése az unokáknak vagy egy régi fénykép előkeresése. Egyébként pedig ne habozzunk bátran megkérdezni tőlük, hogy mire lenne szükségük, mit tehetünk értük, ami az otthonmaradásukat megkönnyítené.