Anya-szégyen helyett

Szeretném nektek elmesélni két élményemet, melyeket két különböző gyermekemmel a villamoson utazva, pár év különbséggel éltem meg. 

Dorka még néhány hónapos baba volt, mikor egy vizsgálatra kellett mennünk a klinikára. Első gyerekes szülőként igyekeztem mindent a lehető legtökéletesebben végrehajtani, ami a baba körüli teendőket illeti. Nem képezett kivételt ez alól a pici öltöztetése sem. Évszaknak megfelelően adtam rá a ruhácskákat, próbáltam nem túl- és nem alulöltöztetni. A villamoson velünk utazott egy idős hölgy, aki feltehetően - a korábbi időszak trendjei szerint - a babák több rétegbe való bugyolálásának elkötelezett híve volt még meleg időjárás esetén is. Történt ugyanis, hogy utastársaink felé intézve mondandóját hangosan szidalmazni kezdett. Vádaskodásának fókusza az általa vélt elhanyagolás volt, melyet felfedezni vélt a hordozókendőben békésen szunykáló gyermekem ruházata kapcsán. Azaz sérelmezte, hogy megfázlaltatom a babát és megfogalmazta a klasszikus :"Milyen anya az ilyen?" konklúziót az esetet illetően. Hogy mit éreztem? Azt, hogy igazságtalanul megaláznak, nyilvánosan megszégyenítenek, épp az egyik legsérülékenyebb időszakomban. Főleg akkor tud pokolivá válni egy ilyen helyzet, amikor az ember maga is bizonytalan, megerősítésre, támogatásra vágyik, hogy képes legyen elhinni, elég jó anyja a gyermekének.

A második eset Kristóffal való utazásom során történt. Harmadik gyermekkel már általában könnyebben leperegnek a dolgok, elmúlnak a görcsök, az ember megoldásközpontúbbá és stabilabbá válik. Az én kisfiam nem igazán csípte az utazásokat, ez alkalommal is elfáradt, nyűgösködni kezdett. Úgy hozták a körülmények, hogy kifejezetten nyugodt, türelmes voltam és nagyon meg tudtam érteni őt. Együttérzően próbáltam segítségére lenni, hogy kibírjuk az utat anélkül, hogy teljesen kiakadna. Látva és értve a szituációt egy idősebb hölgy fennhangon dicsérni kezdett. Tájékoztatta utastársainkat, hogy mennyire jól foglalkozok a gyerekemmel és engem elismeréséről biztosított. Mit éreztem? Elégedettséget és erőt.

Azért írtam le ezt a két történetet, mert tudom, hogy rengeteg anya szenved a kritikáktól, a társadalmi nyomástól, saját belső szorongásaiktól. Szeretnének megfelelni, a feladatokat teljesíteni és eközben pozitív érzéseket megélni, hiszen mégiscsak egy csodálatos periódus főszereplői. Hányszor sértenek meg, szégyenítenek meg nőket anyaságukban, megkérdőjelezve azt a köteléket és szeretetet, mely köztük és a gyermekük között szétszakíthatatlanul és végérvényesen jelen van? Ők pedig igyekeznek jobbak és jobbak lenni, próbálják elhinni magukról, hogy alkalmasak egy emberke életben tartására, testi-lelki egészségének biztosítására. Küzdenek a félelmeikkel, harcolnak az ítéletekkel.

Higgyétek el, nem az a dolgunk, hogy próbáljunk másokat meggyőzni arról: Jól csináljuk! Mindezt az energiát - javaslom - fektessük abba, hogy mi, anyák elismerjük a másik édesanyát, miközben erőn felül látja el a családját, szívvel-lélekkel törődik a gyermekével, igyekszik higgadtan kezelni a hisztizőt, ápolja a betegeskedőt, cipeli a hordozásra vágyót. Adjuk meg azokat a kezdeti lökéseket, melyek nekünk is jól esnének, hogy képesek legyünk elhinni: Te és ő és én is jól csináljuk!