A szeretet kifejezéséről

Sohasem titkoltam, hogy nekem is - mint minden anyának - meg kell vívnom a magam csatáit mind a gyerekeimmel, mind önmagammal kapcsolatosan. Az utóbbi időszakban, az élet mintegy velejárójaként, ismét újabb kihívással szembesültem. Történt ugyanis, hogy minden gyakorlottságunk ellenére a dackorszak kifogott rajtunk. Nem hittem, hogy a harmadik gyerek tud még újat mutatni e téren, azonban sikerült neki. (Mint később kiderül, nem neki sikerült, hanem mi, közösen, együttes erővel hoztuk létre a drámát.) Őszintén szólva nagy mellénnyel készültem arra a napra, mikor majdan a kisfiamnak szabad utat engedve jelképesen kinyitom az élet - egyelőre még kicsinyke - kapuját és hagyom, hadd járja tőlem függetlenebb útját az önállóság ösvényein. Kétszer már sikert arattam, miért lenne most másként? Aztán jöttek a jelek düh és sírás formájában, és éreztem, hogy valami nincs a helyén. Nem is mennék bele miféle technikákkal, mennyi szeretettel próbálkoztunk. Voltak köztük szakmailag feddhetetlen módszerek és voltak megkérdőjelezhetők. Bármit is tettem, akárhogyan próbálkoztam, semmiféle változás nem történt hiszti-ügyben. A legrosszabb természetesen mindig akkor volt, amikor én mint anya jelen voltam. Nem egyszer tettem fel magamnak a kérdést: Részben belőlem fakad mindez? Arra jutottam, hogy igen. Azonban a kérdésre, hogy miként zajlik a folyamat, mivel táplálom az érzelmi kitöréseit, nehezen találtam a helyes választ. De Kristóf segített.

Ezek a hisztik általában arról szóltak, hogy:

- Nem akarok öltözni, mást vegyünk fel...

- Fáj itt meg ott...

- Gyere velem, segíts mindenben...

A leginformatívabbnak azok a kijelentések bizonyultak, melyekben arra utalt, hogy tehetetlen, nélkülem képtelen dolgokat véghez vinni:

- Nem tudok enni, nem tudok járni, nincs kezem, nincs lábam...

E mondatok kissé rám ijesztettek, ám meglehetősen hasznosak voltak, mert egy kevésbé gyakorlott nyomozó fülét is megütötték volna. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a kisfiam egy önállótlan, állandóan csimpaszkodó, éretlen óriásbébi, el kell mondanom, hogy ez nincs így. Mindent egyedül intéz, amire csak képes, és ebben örömét leli. Cselekedeteiben tőlem független, szuverén kisember. Összességében azt gondolom, hogy életkorának megfelelő önállósági szinttel rendelkezik. Sőt! Kivéve, amikor bekopogtat hozzánk hisztimanó.

Egyszer aztán nem hisztimanó kopogtatott, hanem egy gondolat fészkelt a fejembe. Fogalmam sincs honnan jött. Mindenféle pszichológiai okosságot összeolvasgattam, és a szintén szakmabeli férjemmel is folyton tanakodtunk. Talán a papírra vetett és megfogalmazódott bölcsesség rezonált rá a helyzet megoldatlanságából adódó összes frusztrációm okozta erőteljes vágyra, s kettejük szerelemgyerekeként született meg a világosság agytekervényem legsötétebb bugyraiban, ugyanis rájöttem, hogy mi lehet a gond.

Rosszul szerettem. Túlsimogattam, túlöleltem, túlpusziltam. Lehet-e túl sokat adni szeretetből? Igen, lehet. Az esetben, ha a szeretet kifejezése nem a másik emberről, hanem önmagunkról szól. Biztos, hogy minden simogatásomat, ölelésemet, puszimat ő kérte? Minden közeledésemet ő igényelte? Vagy inkább mindez arról szólt, hogy nekem volt fontos tudatni vele bizonyos gyakorisággal, hogy mennyire szeretem? A szeretetben is lehet hibázni, és elismerem, nem jól szerettem. Akkor sem, ha belülről fakadt. Akkor sem, ha őszinte volt.

Ma már figyelmesebb vagyok. Inkább az ő szükségleteire reagálok, határokat szabok a kifejezésben, kevésbé kötöm, ám szívből szeretem. Vigyázok, hogy ez ne lehessen számára teher vagy korlát, melyet dühvel és erővel át kell törnie.

20190329_172848.jpg

Apró dolgok, igaz? A különbség pedig óriási. Minden gondolatunkkal, tettünkkel és érzésünkkel hatunk gyermekeinkre. Hibázunk, azonban tévedéseink helyrehozhatók. Olykor nem tudjuk mit is kellene másként csinálnunk. Figyeljünk rájuk, a gyerekek megsúgják a megoldást!

Kristóf ekképpen fogalmazta meg a lényeget: "Anya! Ha babusgatsz, baba vagyok, mert a babus, az baba!"

 20190329_172914.jpg