Hitelesség

Ha az ember élete jelentős részét pszichológusi illetve anyai szerepkörökben éli, sőt még ír is az ehhez kapcsolódó tapasztalatairól, akkor a minimum, hogy hiteles legyen. Bizonyos íratlan szabályok betartása alapkövetelmény, hogy a hivatásunkkal együtt könyvelhessenek el minket önazonos személyként. Hisz egy orvos éljen egészséges életet, egy pedagógus gyereke legyen jó tanuló, és ugyebár a suszter cipője... Egy családterapeutáról pedig sugározzon a harmonikus családi élet öröme. Jelen esetben merre is induljunk, ha a hitelesség nyomait keressük? Arra, hol a gyakorlat gyöngéden összeér a szakmával. Az elmeséltek megfeleltethetők a történteknek, gondolatoknak és érzéseknek. Hol a tudatos erőlködést meghaladva a szokássá vált, értékké kristályosodott esszenciális elvek könnyedén irányítanak a mindennapokban.

Mindezek nálam annyiban valósulnak meg, amennyire jelen személyiségem ezt lehetővé teszi. Számomra rettentően fontos a hitelesség. Ezért folyton kutatom, hogy mi az, ami már teljesen az enyém, mi pedig csupán szerepjátszás, önámítás vagy fejlesztésre váró terület. Az utam elején elvárásoknak igyekeztem megfelelni, mára már, amennyire csak tudtam, levettem a jelmezem. Ez által én magam, akit soha nem szűnök meg önreflektív módon monitorozni és folyamatosan fejlődésben tartani, sokkal inkább előtérbe kerültem. Vannak csaták, sőt háborúk, melyeket sikeresen megvívtam, terhek, melyeket letettem, hibák, melyeket én már nem követek el. És vannak harcok, melyekben újra és újra elbukom. Egyáltalán nem vagyok tökéletes, de őszintén remélem, hogy hiteles ettől még lehetek. Nem kezelek minden helyzetet jól, de azt hiszem, hogy igazabb az, ha magamat adom, mintha a szuper szülőt alakítanám. Bizonyos dolgokon szeretnék változtatni és ehhez keresem az utakat. Néha bánt, ha hibázom, de tudom, hogy szabad. Mert a hibák jóvátehetők, és megbocsáthatók. Sohasem szeretnék hazudni. Magamnak se.

20171022_120623.jpg