"Melyik arcunkra mondhatjuk vajon, hogy ez a végső?"*

"Melyik arcunkra mondhatjuk vajon, hogy ez a végső?"* - Néhány éve már kísér e mondat, s miközben ízlelgetem, azon tűnődöm, hogy több arcom, sorsom, korszakom is volt már, melyet akkor valóságosnak éreztem, ám mindegyikben máshogyan voltam én én. Nem biztos, hogy aki egyikben ismert, a másikban rám ismerne.

Gondoskodó családban nőttem fel. Kisgyermekként merész voltam és kíváncsi, minden érdekelt. Legfőképpen a titkok kifürkészése, az összefüggések megértése, az új információk. Nyugodtan megülni nem tudtam, kezem-lábam folyamatosan járt. Folyton énekeltem vagy fecsegtem, néha pedig elszökdöstem otthonról egyik-másik szomszédba.

Nagyobbacskaként kissé beteges, kissé szorongó gyermek, ám mindig kitűnő tanuló voltam. Szomjaztam az elismerést és a pozitív interakciókat. Visszatérő élményem volt, hogy tartozni akartam valahová, de kívülállónak éreztem magam. Ez a vágy olyan erős volt bennem, hogy ellenérzéseim ellenére is hagytam magam sodródni az eseményekkel, melyekkel azonosulni egyébként nem tudtam.

Tinédzserként küzdöttem magammal és néha az evéssel. Olykor lehangolt voltam, félénk és jellemzően bizonytalan. Ám igaz barátokra leletem, akikkel azóta is megélhetem a baráti közösségbe tartozás örömteli pillanatait, és jó pár nehéz helyzeten átsegítettek.

Fiatal felnőttként kezembe vettem a sorsom és árnyékaimat féreráncigálva keresni kezdtem önmagam. A külsőmbe, a zenébe és a táncba kapaszkodva ugrándoztam ki a komfortzónámból. Határaimat feszegetve vetettem bele magam a fellépések, szépségversenyek, és fesztelen mulatozások világába. E próbatételek mind azt a célt szolgálták, hogy belül erősítsenek meg engem. Majd rátaláltam - ekkor még leginkább saját szükségleteimtől vezérelve - a pszichológiára. Végül valamelyest nőtt az önbizalmam, némi kontroll-érzetre és önreflexióra is szert tettem, valamint kezdeményezőbbé váltam. Aztán jött Ő. A férjemmel való kapcsolatom teljesen átformálta az életem, melynek kulcsa az a feltétel nélküli szeretet volt, amit akkor és most is egymásnak adunk. Azóta minden gondolatom, cselekedetem és érzésem alapja ő, akivel úgy tudunk együtt lenni, hogy közben egészek maradunk. A három gyermekünk pedig olyan dolgokat tanított meg felfedezni önmagamban, melyekről egészen addig tudomásom sem volt.

Úgy érzem, hogy valamikor mostanában jutottam legközelebb ahhoz, aki valójában vagyok. (Bár még rengeteg belső munka vár rám.) Köszönhetem ezt elsősorban a kapcsolataimnak, a tapasztalataimnak, és az idő adta ajándéknak: az érettségnek. Az örök változás jegyében, céljaimat, kíváncsiságomat és félelmeimet követve, a saját tempómban haladok az önismeret kalandos, veszélyes és kincseket rejtő útján, mert érzem, ilyenkor én leginkább önmagam vagyok!

Idézet:

*Müller Péter: Világcirkusz