Sírás, nevetés...

Hiszek abban, hogy a gyerekek alapvetően jók és szeretnék magukat kellemesen érezni, mindezt úgy, hogy közben az őket körülvevő világgal is pozitív kapcsolatokat ápoljanak. Néha viszont különféle negatív érzelmek kerítik őket hatalmukba. Ilyenkor panaszkodnak, keseregnek, zokognak, ordítanak, rendetlenkednek, csapkodnak. Kiinduló álláspontom a mindent elsöprő érzelmek vonatkozásában, hogy az élet természetes velejárói. Jönnek és mennek. Túl nagy jelentőséget nem kell tulajdonítanunk nekik. Akkor érdemelnek kitüntetett figyelmet, ha gyakoriságuk vagy intenzitásuk tekintetében szélsőségesek vagy azzá válnak. Például, ha egy kisgyerekbe "belebújik a kisördög" és egyszerűen nem akar kereket oldani, vagy a "hisztimanó" a szokottnál sokkal gyakrabban bukkan föl, esetleg tartósan bujkál szomorúság csöppségünk szemében.

Az a nézet, talán már köztudott, hogy ha nem kívánunk valamit megtenni/megvenni gyermekünk számára, akkor a hiszti ne szolgáljon számára eszközül az általa vágyott dolog eléréséhez. Hisz amikor a kicsi a kiborulása eredményeképpen bizonyos javakhoz jut, megtanulja, hogy ez a megfelelő módszer a szülői hozzáállás módosításához. Vagyis megerősítést nyer eme - felnőttek számára kevéssé kívánatos - viselkedési mód, gyermekünk előszeretettel fogja újra és újra alkalmazni. Viszont a vágyai be nem teljesülését kísérő negatív érzelmek igenis megilletik őt. Mi, felnőttek is elszomorodunk vagy feldühödünk, ha valami nem a terveink szerint alakul. Egy kisgyereknek is joga van sírni vagy morgolódni, ilyen módon levezetve a benne felgyülemlett feszültséget.

Mit tehetünk szülőként, hogy segítsünk neki? Ha képesek vagyunk elfogadni az érzéseit, biztosítjuk szeretetünkről, akkor ebben a biztonságos légkörben elengedheti magát és ezzel együtt lelki fájdalmának terhét is szélnek eresztheti. Viszont felmerült bennem néhány kérdés ezzel a szülői attitűddel kapcsolatban.

Ha MINDEN egyes negatív érzelemnek figyelmet szentelünk, nem tulajdonítunk-e ezáltal túlzott jelentőséget nekik? Nem dominálják-e őt vagy esetleg az egész családot ezek a kellemetlen hatások?

Ha MINDIG negatív érzelmet megélő gyermekünkkel maradunk és meghallgatjuk a siralmait, nem gyengítjük-e ezzel megküzdési képességeit, arra tanítván, hogy egyedül képtelen megbirkózni a nehéz és ijesztő érzésekkel?

Ha TELJES elfogadást nyer minden érzelmi megélése, nem lesz-e motiválatlan érzelmeinek megfelelő mederbe csatornázására, kulturált kifejezésére?

Nem gyengítjük-e a túl sok mankóval? Képes lesz-e optimális frusztráció nélkül önállóan megállni a helyét az életben? Nem vesszük-e el tartását érzelmeiből adódó viselkedésének feltétel nélküli elfogadásával? Nem kötik-e le túlságosan aprócska érzések és érzelmek a figyelmét, mert megerősítéseink révén szuperérzékennyé válik? Vajon mi, szülőként mennyire járulunk hozzá gyermekünk belső tüzeinek szításához, könnyeinek tajtékzó áradásához?

Az érzelmek szépen elmúlnak maguktól, néha az is elég, ha hagyjuk!

20180814_100340.jpg

 20180814_100315.jpg