Libikóka vagy dobbantó?

Néha úgy érzem, hogy már képtelen vagyok több érzelmet befogadni. Beengedni, megtartani, feldolgozni és csillapítani. Túl sok a vágy. Túl sok a kérés. Túl sok a teendő. Túl sok a gyermeki szenvedés. A fájdalom. Ilyenkor telítődök és kibuggyan belőlem, amit már képtelen vagyok bent tartani. Ez nem jó nekem. És a gyerekeimnek sem. Az önmagam okolásával kapcsolatos lelki tusákon már túl vagyok, ettől függetlenül nem szeretem magam ilyen állapotban észlelni, ezért igyekszem ezt megelőzni, kezelni. Nyilván a gyerekeim sem véletlenül ennyire érzékenyek és érzelmesek. Számtalan előnye van ennek, hisz ebből a temperamentumból táplálkozik a szenvedély, a lelkesedés, az életöröm, bármilyen művészi tevékenység.

Ám amikor úgy érzem, tele vagyok, szükségem van egy kis ürességre, csendre, hogy feldolgozhassam a mindennapok eseményeit, önreflexiót gyakorolhassak.

Máskor aktivitásra, munkára: bármilyen -  megszakítás nélkül elvégezhető - tevékenységre, amibe képes vagyok koncentráltan bevonódni, elmélyülni benne, eggyé válni vele. 

A képzeletemre: olvasásra, mesélésre, álmodozásra, tervezésre. Az életem perspektívába helyezésére.

Mozgásra: táncra, sportra, egy kis aktív játékra a gyerekekkel. Ettől érzem a bennem áramló erőt.

Új ingerekre: élményekre, tudásra, helyekre, emberekre.

Intim kapcsolódásra: a szeretteimmel.

Ekkor újra létrejön az egyensúly bennem és képes vagyok létrehozni azt magam körül is. Rendben leszek, rendben leszünk.

40238495_10155744001453297_4535157088556417024_n.jpg