Anyaként jelen lenni

Egyik nap a másik után telik. Feladatokkal, programokkal zsúfoltan, érzelmekkel súlyozottan. S lám eltelt a nyár, a gyermekévek, az egész élet. A mindennapok teendőinek pipálgatása, a kötelező tevékenységek teljesítése közepette egyes napokon hiányérzetem támad. Egész nap a gyerekeimmel vagyok, mégis keveslem a köztünk lévő kapcsolatot. Ez olyankor fordul elő, amikor túl sok az elfoglaltság, a kifelé figyelés, a pörgés. Mikor a kommunikáció felszínes és céltudatos, mikor túlságosan kivonódok. Ilyenkor lélekben nem találkozunk. Legalább annyira igaz, mint amennyire közhelyes, hogy a gyerekek hamar felnőnek.

Én egyetlen olyan napot sem szeretnék (míg csak szükségük van rám), amelyen nem élhetjük meg egymás iránti lelkesedésünket! Ne teljen el úgy nap, hogy nem szerettük egymást! Minden egyes nap osztozni szeretnék az örömükben, hozzájárulni a boldogságukhoz, figyelemmel követni a fejlődésüket. Le szeretném törölni a könnyeiket, gyógyítani a fájdalmukat, hálával nézni csodás lényüket. Meghitt pillanatokban, jóleső érintésekben, titkos összekacsintásokban, lágy dallamokban, összehangolt mozdulatokban, izgalmas eszmefuttatásokban, sötétben suttogott családi történetekben fonódni össze velük, hogy érezzék: a múltból erős gyökereket kaptak és a jövőbe felvértezetten indulhatnak. Hogy szenvedélyesen, szabadon és felelősségteljesen irányíthassák életüket. Minden nap megtehetem, hogy a szemükbe nézek. Elégszer teszem-e?

20180729_184430.jpg