Fogd meg a kezem, engedj el!

Kádár Annamária mesepszichológusnál olvastam azt a gondolatot, mely azt hiszem megragadja a jó szülőség lényegét. Véleménye szerint a titok abban rejlik, hogy tudjuk, mikor kell megfognunk a gyermekünk kezét, és mikor kell elengednünk.

Mikor az újszülött a világra jön, arra van szüksége, hogy minden igényét kielégítsék. Mivel késleltetni képtelen, így az elsődleges gondozó személytől - aki többnyire az édesanyja - teljes körű alkalmazkodást követel meg fejlődésének ebben a szakaszában. Egy pillanat örökkévalóságnak tűnik számára, így minden erejével igyekszik elérni, hogy jelzéseire mielőbbi adekvát választ kapjon. Sír, ha éhes, ha álmos, ha testközelségre vágyik, ha fáj a hasa, ha túlingerlődött. Ez a borzasztóan kellemetlen hangjelzés arra indítja környezetét, hogy igyekezzen értelmezni állapotait és enyhíteni szenvedéseit. Általában a leghatékonyabban akkor működik a dolog, ha sikerül nagyon szoros, szimbiotikus kapcsolatban megélni a kezdeteket anyának és gyermekének. E közeli és intenzív kontaktus talaján bontakozhat ki a kettejük kapcsolatát jellemző biztonságos kötődés. Hozzávetőlegesen az első évben érdemes nagyon szorosan "fognunk a kezét", sokkal inkább szoptatva-ölelve ringatni a kis testét. Jelen lenni, válaszkész módon reagálni, érzelmileg elérhető szülőként testi-lelki szükségleteinek kielégítést szem előtt tartani. Óriási kihívás mind fizikailag mind érzelmileg, hogy képesek vagyunk-e a fókuszt teljes mértékben áthelyezni erre az aprócska emberi lényre. Figyelembe vesszük-e kéréseit, tudunk-e felelni hívására, elfogadjuk-e sajátos működésmódját? Egy szeretetben gazdag első időszak a kezdőpont, az alap.

Valamikor fiatal felnőtt korában pedig hagyjuk-e őt kirepülni a fészekből vagy képesek vagyunk-e kilökni, hogy tőlünk teljesen független emberként vághasson neki az élet kihívásainak? Meg tudunk-e bízni benne, akar-e önállósodni, határait tiszteletben tartva engedjük-e szembesülni döntéseinek következményeivel? Kibírjuk-e azt a fájdalmat, mely az eltávolodással jár? Ez az időszak pedig a végpont. A gyermekkor vége, viszont a saját felnőtt életük kezdete, amiben bölcs támogatásunk és kezük elengedése által fejezhetjük ki leginkább a szeretetünket.

received_2030811447159471.jpegBevallom őszintén megrémít az eltávolodás gondolata. Mikor alig lesznek már ölelések, puszik, csodálattal teli pillantások. Helyükbe az "Anya ne égess! Hagyjál már!" típusú megnyilvánulások lépnek. Aztán végleg búcsút vesznek a szülői háztól. Sok esetben fordul elő, hogy tudatosan gondolok elengedésük bizonyos jövőbeni formáira, mintegy gyakorolva azt. Hisz semmiképp sem szeretnék olyanná válni, mint Aranyhaj gonosz mostohája, aki persze csak jót akar (magának), mikor így nyilatkozik: "Mondd, hogy maradsz, mindent megkapsz!" Lánya pedig a mamahotel senyvedő lakójaként saját életről ábrándozik, ám ebbe az "anyja" belehalna.

Minden egyes nap adódnak kisebb leválások, melyeket kezdeményezhetek vagy hagyhatok, mikor támogatásommal képessé tehetem őket. Szerencsére még van időm a kezecskék megfogásának és elengedésének gyakorlására, hisz ennek művészetéről szól az anyaság.

Várnai Zseni

Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.