Kristóf vagyok!

20180220_084605.jpgMostanában két sztori is volt, ami Kristófot nagyon megmosolyogtatta. Jó pár nappal ezelőtt teljes beleéléssel meséli nekem, hogy mama úgy szólította, hogy baba. Mire ő: "Én nem baba vagyok, hanem Titóf!" Színlelt felháborodással, kacagások közepette ismételgette nekem, mintha csodálkozva azt mondaná: "Nahát, hogyhogy nem tudja mama, hogy én Kristóf vagyok? Ez nagyon vicces." A mai nap pedig egy néni kisfiúnak nevezte. Ezt is rögvest szóvá tette: "Én nem kisfiú, én Titóf vagyok!" - és nevetett rajta. Ugyanígy tiltakozik a vicces nevek ráaggatása ellen is, mert hiszen ő maga a sérthetetlen, a Kristóf. Kristóf az egyetlen, egyedi és megismételhetetlen. A skatulyákba nem sorolható, címkézésre nem méltó, nem analizálható teljesség. Vajon nem neki van-e igaza? Vajon nem így kellene-e az emberekhez közelítenünk, teljes valójukat megragadva, befogadva, arra reagálva? Milyen mértékben segítenek minket a kategóriák, a sztereotípiák, a normák és mennyiben akadályoznak, korlátoznak, zárnak el egymástól? Részekre bontunk, besorolunk, cselekvéseket elemzünk, ezekből az információkból próbáljuk összerakni a másik embert, akiről a legjobb esetben is csupán egy árnyékképet látunk. Mi magunk bújkálunk, kozmetikázunk, színészkedünk, hogy valamilyennek, valaki másnak tűnjünk. Ám néha, kivételes pillanatokban, két, talán teljesen idegen ember is képes olyan mélységekben összekapcsolódni, melyre a racionális elme nehezen talál magyarázatot. Amikor a másik gondolatait átengedjük magunkon, amikor a szemében a meghatottság könnyeit megpillantva, mi magunk is elérzékenyülünk, mikor egy kedves gesztus vagy egy ölelés megérinti a szívünket. Hirtelen szertefoszlik a kép és érzékeljük a másik legbelső, sebezhető, tökéletlenül is gyönyörű lényét. Itt már nincs helye ilyen és olyan tulajdonságoknak, mit miérteknek, sem kritikának, sem elismerésnek. Találkozunk, kapcsolódunk, látjuk egymást. Nem azt, amilyen vagy, hanem azt, aki. Te engem és én téged.