Coming out: Függő vagyok!

Sokat gyakoroltam már a lemondás képességét az életemben. Elsősorban az anyaság tanított meg arra, hogy képes legyek a dolgokat elengedni. Itt nem a küzdelem feladásáról, nem valamiféle gyengeségről van szó, hanem arról, amikor egy kevésbé fontos helyébe valami igazán értékes lép, és a korábban sokat jelentő dologtól búcsút veszünk, lezárjuk vagy egy időre félretesszük azt. Eléggé letisztultak az elvárásaim az életemet tekintve, vannak céljaim, terveim és szépen, lassan, többnyire egyenesen haladok a megvalósulásuk felé vezető úton. Csupán egyetlen vágy, egyetlen kérdés, amitől sehogyan sem tudok szabadulni. Persze racionális válaszaim vannak rá, jól kidolgozottak, formába öntöttek, de mélyen legbelül nem hagy nyugodni. Ha véletlenül betör a tudatomba, fellelkesülök kétségbeesés helyett. Aztán gyorsan elhessegetem. Nem, nem, nem! Mégsem vádolhatom önmagam, hisz ez rajtam túlmutat: ősi ösztönök, biológiai késztetések színterévé váltam testestől-lelkestől. Függő vagyok. Hormonok, érzések, emlékek rabja, és nem tudok leállni. Képtelen vagyok vágyakozás nélkül gondolni arra az időszakra, amikor a gyermekem a testem része volt, amikor gyenge, ráncos kis bőrét először simítottam, a magzatmáz illatára, a hordozásra... (Egyelőre) nem tudok beletörődni, hogy mindez már a múlt, és van egy szervem, mely értelmét vesztetté vált. Kollektív tudattalanom kórusban kántálja: "Szülj még gyereket!". Minden fájdalomról és kockázatról megfeledkezve, egy magasabb erő által hajtva szó nélkül megtenném. Pedig én tudom, megbeszéltük, eldöntöttük, így akartuk, hogy leállunk, abbahagyjuk. Mégsem múlik el a szenvedély, nem tudom elengedni. Nem vagyok egyedül, más anyák sem tudnak lejönni a gondolatról, sóvárognak, elvonási tüneteik vannak. Már eljutottam odáig, hogy beismerem, tehetetlen vagyok a az érzéseimmel szemben, viszont a kontroll az elmém kezében van. Nem tudom, hogy elmúlik-e valaha a vágyakozás, de azt igen, hogy helyettesíthetem a jelen pillanatok teljes szívből való megélésével. Egyszer biztosan kitisztul a fejem, csak egy kis idő kell, hogy búcsút vegyek életem talán legszebb időszakától. A babaholmiktól már elköszöntem. A lelkem valaha utolér engem?

20160521_174431.jpg