És boldogan éltek, csak néha hisztiztek...

Olyan jó látni, amikor gyermekeink boldogak. Ha nekünk, szülőknek lenne egy varázspálcánk, szerintem mind azt kívánnánk, hogy kiegyensúlyozottan, békésen és gondtalanul éljenek a nap minden percében. De vannak pillanatok, mikor elégedetlenkednek, nyűglődnek, kiabálnak, dühösen csapkodnak, veszekednek, időnként hisztirohamot kapnak vagy félelmükben összerázkódnak. Pedig ők még a felelősség súlya nélkül lebeghetnének egy általunk kibélelt pihe-puha buborékvilágban élvezve a mindennapok ajándékait. Mégis az emberi léttel együtt jár a negatív érzelmek megélése is, még ha ezeket látszólag teljesen lényegtelen dolgok is váltják ki. Például ilyenek: "Én akartam felkapcsolni a lámpát! Oviba kell mennem, pedig itthon akarok maradni! Anya nem értette meg elsőre, hogy mit mondtam. Nem találok egy plüssállatot!" Hosszan folytathatnám a sort. "Hiszen ezek apróságok, nem éri meg kiakadni miattuk!" - mondhatnánk nekik. Vagy empátiával odafordulhatunk és elfogadhatjuk az érzéseiket: "Nagyon mérges lettél, amikor azt mondtam, hogy öltözni kell?" - kérdeztem a minap Kristófot. Erre ő néz rám a nagy kerek szemeivel és szepegve mondja: "Igen." "Most elmegyünk az oviba. Hozol egy plüssállatot?" "Jó!" - s már hozza is és készségesen felöltözik. Talán a megértés és együttérzés, ha nem hagyjuk teljesen elmerülni őket kellemetlen érzéseikben segít majd nekik, hogy egy-egy helyzetre kívülről tekintsenek, s immár tiszta fejjel képesek legyenek az érzéseik megélésén túl a helyzet megoldására koncentrálni. Talán az ölelésünk és a nyugodtságot sugárzó hangunk elkíséri őket azokba a szituációkba is, melyekkel nélkülünk kell megküzdeniük. Talán nem fognak minden apróságon kiakadni, hisz a problémák megfoghatók, átértékelhetők és kezelhetők lesznek számukra. 20180130_111515.jpg