Köszönet a testemnek

Mindig nagy hír, ha egy celeb anya szülés után máris bomba formában van. Őszintén megmondom, hogy szülés után elég sokféle gondolat és érzelem kavargott bennem, de ezek között még véletlenül sem bukkant fel aktuális igényként a szuper kinézet. Később aztán - mikor már volt időm arra is, hogy a tükörbe nézzek - újra meg kellett ismerkednem a testemmel.

Szép, gömbölyű, imádott pocakom eltűnt, és a szervezetem intenzív változásokon ment keresztül. Régebben sohasem voltam egészen kibékülve a testemmel, méregettem, nézegettem, rejtegettem. Ámde mára igazán megszerettem. Sőt, hálás vagyok neki. Hálás vagyok minden biológiai folyamatért, mely elősegítette, hogy a gyermekeim megfoganjanak és életben maradhassanak. Minden szervemnek, mely ezeket a folyamatokat támogatta. A mellemnek, mely bőséges és egészséges táplálékot adott a drágáimnak. A karomnak, mely annyiszor tartotta, ringatta őket. A lábamnak, mert ha bajban voltak, utánuk futott. A szívemnek, mert értük is dobogott. Az agyamnak, mert mindent irányított. Az önmagamról alkotott képem nagyon átformálódott. Már nem csak a magam szemével látom az arcom, hanem az ő szerető tekintetük által is. A kezemben most is érzem puha kezecskéiket. A fülemben csengő hangocskáik. Orromban az illatuk. Anyai testem megszentelődött általuk. Hogyan is becsmérelhetném, hagyhatnám figyelmen kívül vagy károsíthatnám mindezek után? Amikor néhány új ráncocskát fedezek fel az arcomon, persze nekem is eszembe jutnak a reklámok, hogy már évek óta anti-aging szemránckrémet kellene használnom, meg hogy öregszem. De tudjátok mit? Még rengeteg ilyen ráncot akarok, mert számomra ezek az apró barázdák az élet metaforái. Szívből jövő nevetések, vicces arckifejezések formálták, aggodalmak és fájdalmak mélyítették őket, így vésve arcomra sorsomat.

Nekünk, anyáknak ráncaink, csíkjaink és sebeink vannak. De aprócska hibáink térképként mutatják az utat, hogy örökre emlékezzünk és visszataláljunk az igazán fontos dolgokhoz.

20160422_134746.jpg