Őszinte levél a gyermekemnek

Talán Te már akkor egészen ismertél. Kezdetben én csupán törékeny kis testedet, sötétben tapogató szemeidet, kapaszkodó kezecskédet és mohó ajkaidat néztem. Csak később láttalak meg Téged. Téged, aki sohasem voltál még és sohasem leszel. Téged, aki csodálatos módon lettél éppen ilyen, amilyen vagy. Milyen erő formálta halántékod vonalát és határozta meg hajszálaid számát? Itt vagy most velem és maradsz örökké a szívemben. Felszabadítottál, hogy lelkem a tiédhez láncold. Belőlem lettél, a részem voltál. Megszülettél és én lettem részeddé. Én voltam az első ízed, az első illatod, az első pillanatod, az egész világod. Enyém volt az első mosolyod, puha ölelésed, nyugodt szuszogásod. Magadért cserébe sokat követeltél, és én odaadtam egészen magam: az utolsó percem, az utolsó csepp tejem, a teljes figyelmem. Aztán nőttél szépen, s rájöttél, hogy Te vagy és Én vagyok. Anyának szólítottál, és azt mondtad: "Nem akarom!" Velem ordítottál, ha rossz érzés gyötört, nekem sírtál fájdalmadban, dühödben véletlen engem rúgtál. Nekem is fájt veled. Aztán, mint nyári zápor után az ég, kitisztult a szemed, és ez a szivárvány a bensőmig ért. Az összes karmolást és sebet, minden rossz szót és a csúnya nézésedet elviseltem, mert bár én kaptam őket, nem nekem szóltak. Tudtam, a hasfájás kibabrált veled. Tudtam az öltözködés rettenet. Unalmas a sorban állás, fárasztó a piacozás, kiborító némely fronthatás, máskor meg csak hiányzott az édesanyád. Olykor kellett egy kis távolság: Te rajongva öleltél, és én éreztem, mennyire hiányoztál. Friss szemmel tekintettem rád, lelkesen vettük fel az együttlét fonalát, így gazdagítva egymást. Ha egyszer megkérdeznél, bánom-e, hogy sorsommá lettél, az felelném: "Akár ezerszer megszülnélek, törölném könnyeidet, virrasztanám az éjeket, ha tudnám, hogy a Te anyukád lehetek. Köszönöm, hogy te vagy a gyermekem!"

_dsc1278.JPGdscf2279.JPG20160727_150600.jpg