Fogsz-e majd szeretni?

Azt kérdeztem a gyermekeimtől: "Fogtok majd szeretni akkor is, amikor felnőttek lesztek?" "Örökkéig örökre" - hangzott a válasz és lelkesen megöleltek. Ez a kínzó kérdés a legtöbb ember életében időről időre felbukkan. Gyerekként anyánkon csüngve epekedő tekintettel kutatjuk: "Engem szeretsz-e legjobban a világon? Teljes szívedből? Számíthatok-e mindig rád?" Húzzuk-nyúzzuk, nyaggatjuk, kínok közt fetrengünk, minden mozdulatunk neki szól. Hányszor de hányszor áll tetteink és szavaink mögött már gyermekként is ez az égető kérdés. Kezünkkel az övét szorítjuk, magunkhoz vonjuk, karjainkkal körbezárjuk és egy pillanatra úgy érezzük, csak a miénk, és ez már örökké így marad. Később egyre távolodunk, új utakat járunk, lázadunk, haragszunk és elutasítjuk őt. Már nem tőle kérdezzük: "Szeretsz-e?" Mással esünk szerelembe, mást ölelünk, mást csókolunk, másnak ígérjük: "Míg a halál el nem választ." Aztán gyermekeink szemében pillantjuk meg újra a feltétel nélküli csodálat ragyogását. A teljes odaadás szívmelengető érzésével vesznek körbe minket. Ők még hiszik, hogy ez az összeolvadás örökké tart, de mi már tudjuk a kegyetlen igazságot, el fognak hagyni minket végérvényesen. Vajon mire fognak emlékezni a gyerekkorukból?  Mit mesélnek majd a szüleikről? Megbocsátanak-e nekünk? Példaképek lehetünk-e számukra? Most még nem sejthetjük, mely hibáink égnek bele a lelkükbe, s mely élmények jelentenek egy életre szóló kapaszkodót nekik. Mely rossz szokásainkat veszik át és melyeken tudnak majd felülemelkedni. Értékeink közül melyek irányítják majd döntéseiket, tanításaink közül melyek termékenyülnek meg szívükben. Melyik ősük összegabalyodott fonalát veszik fel, hogy kibogozzák és bejárják útjukat.

Egy előadás ajánlójában szerepel: "Az anya egy kereszt. Hogy könnyű vagy nehéz, az csak rajta múlik, de mi a sírig cipeljük őt." Engem szíven ütött ez a pár mondat. Én nem szeretnék kereszt lenni, nem szeretném, ha cipelnének, főleg nem egy életen át. Talán nem minden anya kereszt. Talán van olyan anya, aki föld: táplál, de visszahúz. Talán van olyan anya, aki szél: röptet, de elsodor. Talán van olyan anya, aki láng: melegséget ad, de éget. Talán valamelyik anya víz: ringat, de teljesen körbevesz. Egy anya sem tökéletes, és egy anya sincs, aki teljes mértékben egyedüliként felelős gyermeke sorsának alakulásáért.

Visszatérnek-e felnőttként a gyermekeink hozzánk? Fognak-e majd szeretni minket? Mennyire tudjuk ezt befolyásolni? Emlékeznek-e majd a közös kacagásokra, a boldog pillanatokra, a simogatásokra, a kedves szavakra, azokra a dolgokra, amiket megtettünk értük, amiket biztosítottunk számukra? Tudnak-e majd hálásak lenni, szeretettel fordulni felénk? A hibáinkról az erősségeinkre fordítani a szemüket? A nincs helyett a van-ra figyelni, és hinni, hogy mi tényleg teljes szívünkből jót akartunk nekik. Megmarad-e közöttünk az erős kötelék, mely mentén visszatalálhatnak hozzák? Mélyen a szemükbe nézek és látom, hogy ők teljes odaadással hisznek, így én sem tehetek mást, bízom bennük.

_dsc1317.JPG