Magának van gyereke?

Frissdiplomás, gyermektelen iskolapszichológusként elég kellemetlen tud lenni, amikor a szülők felteszik ezt a kérdést. Párszor nekem is feltették. Egyrészt feltételezem, azért zavart, mert pályakezdőként kevés tapasztalattal és gyakorlati tudással én magam is el-elbizonytalanodtam. Igyekeztem legjobb tudásom szerint segíteni, ám a bennem lévő frusztrációra rezonálva e kérdés az inkompetencia érzésének árnyékaként vetült rám. Másrészt, mikor nekiszögezik az embernek, arra kíváncsiak, hogy vajon a szakember járt-e már az ő cipőjükben. Most is úgy gondolom, hogy a gyerekekhez nem csak azok érthetnek, akik maguk is szülő-szerepben vannak. A pszichológia tudománya sok hiteles információhoz jutott a gyermeki lélek működésmódja kapcsán, melyeket megfigyeléssel, kutatással igazolt és ezt a tudást egy megismerhető, elsajátítható formában rendszerezte. Ennek egy részéhez az egyetemi tanulmányaink során hozzájuthatunk. Azonban egy pszichológus nem csupán a tudásával, de a személyiségével is gyógyít. Sokan közülük nem csak szakmai vonalon képezzük magunkat, de önismereti kurzusokon is részt veszünk, valamint a hétköznapokban is önreflektív módon működünk, folyamatosan dolgozva önmagunkon. Ehhez jön még a jártasság, az empátia és a gyermekekhez való, nevezzük "ösztönös pszichológiai érzék"-nek. Mégis, mit kér rajtunk számon a: "Magának van gyereke?" mondat? Most, hogy már van néhány gyerekem, talán kezdem megérteni. Azt hiszem, ha valakinek van gyereke, arról feltételezik, hogy érti a gyermekneveléssel kapcsolatos kérdések súlyát, érzi a dolgok mélységét és megéli az örök kötelék erejét. Ha a szakember is közéjük tartozik, megküzdötte ugyanazokat a nehézségeket, mint ami szülőként őket is érinti, és megtalálta a jó válaszokat. Ezek a feltételezések lehetnek igazak is. Egyszer régen, amikor egy anyuka megkérdezte tőlem: "Magának van gyereke?", azt válaszoltam: "Nincs.", mire ő: "De maga is volt gyerek, van édesanyja, biztosan tudja, hogy..."20171022_120840.jpg