Kinek a hibája? Kinek a büszkesége?

Reggel 8 óra. Indulás az oviba. Kristóf nem szeret öltözködni. A sálat, sapkát még csak-csak felveszi, amikor azonban a kabát és a cipő kerül sorra, esetenként sír, kiabál és csapkod. Itt-ott megigazítom a kabát ujját, ahol mutatja. Kétszer újrahúzzuk a cipőt, a harisnyáját simítgatom. Mindeközben próbálom megnyugtatni, játékosan kizökkenteni és ezzel párhuzamosan a saját higgadtságomat fenntartani. Néha sikerül, néha nem. Előfordul az is, hogy még mindig ordít, amikor a babakocsiba kerül. Hetente/kéthetente egy ilyet produkálunk. Persze, megértem őt. Elég utálatos dolog ennyi ruhát magunkra aggatni, de ha menni kell, nincs mese. Néha eszembe jut, hogy vannak olyan szomszédok, akik jóformán ennyit látnak/hallanak belőlünk. A kicsi negatív érzelemnyilvánításait. És annak idején a nagyét. Vajon mit gondolhatnak rólunk?20171220_082227.jpg

A gyermekeim viselkedése vajon mennyiben függ a neveltetésüktől? Vajon a hisztik hány százalékban következnek az általunk mutatott nem megfelelő hozzáállásból, a körülményekből, hány százalékban adódnak a gyerek természetéből, az érzelmek kifejezésének jogos igényéből? Vajon az, hogy a nagylányom annyira kitartó, hogy egy ültő helyében végigcsinál egy teljes feladatos könyvet, minek köszönhető? És az, hogy a kisebbik lányom képes bárkit felvidítani a kedvességével, ragyogó tekintetével? Vagy, hogy a kisfiam nyugodtan végigül egy komplett karácsonyi bemutatót, netán egy hajvágást, pedig még be sem töltötte a két évet? „A te gyerekeid olyan nyugodtak.” Számtalanszor mondták nekem. Az én gyerekeim okosak, ügyesek, önállóak és bátrak. Büszke lehetek rájuk. Vagy magamra/magunkra? Esetleg inkább ők lehetnek büszkék magukra? Netán rám/ránk? Kié az érdem, kié a felelősség?20171208_170831.jpg