Anyai újjászületéseim

A debreceni Születés hetén tartott előadásom kapcsán fogant ez a személyes hangvételű blogbejegyzés. Egészen másra sikeredett, mint amire számítottam. Fogadjátok szeretettel!

Meztelenül lebegek egy szeretetburokban, melynek sötét mélységei és szent magasságai játszi könnyedséggel váltakoznak, ahol az idő nem talál kapaszkodót és a színek hihetetlen gazdagsággal vibrálnak. Fogalmam sem volt róla, hogy létezik ez a hely. Láttam anyákat és gyermekeket, hallottam a történeteiket, ám a varázsvilág illatát csak akkor lélegezhettem be, amikor ruháimat letéve beléptem a birodalom kapuján. Háromszor haltam meg, háromszor születtem újjá.

dscf0514.JPGElső anyai születésem

A bennem lakozó lélek mocorogva, kalimpálva jelezte: Itt vagyok! Éreztem, eltöltött engem, mégsem értettem mit jelent a jelenléte. Aztán egy napon utat tört magának és apró kis teste mázsás súlyként nehezedett karjaimban. Kezecskéivel magához ragadott, felelős lettem érte életem végéig. Cserébe egész valóját adta, minden bizodalmát belém vetette. Akadozva tanultam a szerepem, kíméletlenül faragtam le magamról a vadhajtásokat, hogy megalkothassam az Anyát. A szülőség fájának gyümölcsét kínáltam páromnak, így téve Apává őt. Együtt titkok tudóivá váltunk. Örökre összefonódtunk első csemeténk érkezése által, végérvényesen szülőpárrá lettünk. Az életem ettől fogva egy hajóúthoz vált hasonlatossá: többnyire a boldogság mámorában úsztam, ám néha vihar csapott le rám vagy örvénybe keveredtem, majd elcsendesülve lebegtem tovább. A hétköznapokban ketten maradtunk újszülöttemmel. Teljesen beszippantott az anyaság, senki sem létezett rajtunk kívül. Minden róla szólt, az érzéseim, a gondolataim, a cselekedeteim, a kapcsolataim. Buzgón kerestem kínzó kérdéseimre a válaszokat, hogy megfelelhessek életem legfontosabb kihívásának. Mindeközben magamhoz vettem, tápláltam, babusgattam, a testemen hordoztam és a szívembe véstem Őt. Egyszerre szárnyra kapott és mi megtanultuk megóvni angyalkánkat a végtelenség égető tüzétől.

Második anyai születésem

Egy másik kislányról suttogott a szél. Fészket teremtettünk neki, gyengéden simogattuk, szeretettel vártuk Őt. Egy meleg nyári nap sodorta hozzánk. Sötét szemeivel rám tekintett, és a fogságába estem. A kezeim már tudták a dolgukat, viszont a szívem még nem. Mindenáron ketté akart szakadni. A korábban érkezőt apai és rokoni gondoskodás vette körül, így az én szívem is megnyugodhatott. A napjaim már kettejükről szóltak. A szeretetemet nem, de a figyelmemet osztanom kellett, hogy igény szerint jusson. Összekavarodtak az érzelmek és a napirend is. Azáltal lettem egyre keményebb, hogy egyre rugalmasabbá váltam. Így a trónfosztott biztos alapokon ugrándozva tapasztalhatta meg saját nagyságát. Megértve a történések okait, kitombolva az érzelmeit, a testvére mellé állva jutottunk el abba a korba, mikor már egymás közt vívják a harcokat.

Harmadik anyai születésem

Erőn felüli küzdelem eredményeképpen érkezett a fiú. Virrasztottam, várakoztam, a sötétség urának énekére táncoltam. A határaimat feszegette a fájdalom. Olyan mélyre húzott, hogy két kézzel kapaszkodtam, nehogy magával rántson. Egyetlen esélyünk volt. A természet ereje elragadott és az egész jelen pillanat egy mindent eldöntő ítéletben sűrűsödött össze: a rabláncként fogva tartó kötél engedett. Megszabadultunk. Ő élet-halál harcát megvívva kicsiny hősként pihent a mellkasomon. Kis öcsi lett belőle. Belőlünk pedig nagycsalád. Zászlónkra tűztük a szervezettség és a hatékony időgazdálkodás fogalmait. A lényeg viszont folyamatosan ott lebegett a szemünk előtt: egyenként vontuk be szeretetünkkel Őket. Az anya, akit játszottam menthetetlenül megsemmisült a mindennapok súlya alatt és végre előreléphettem én, büszkén és bocsánatkérőn. A kezemet fogva, magam mellett találtam Őt. Egymásra néztünk, majd vitorlát bontva, együtt új vizekre eveztünk.