Anyupszi

2018\04\20

Miért hordozz?

"Kik ezek a hippi anyák, akik kendőbe gyömöszölve magukon cipelik babájukat? Milyen újabb divathóbortnak dőltek be? Hát nem gondolják, hogy megnyomorítják, megfullasztják azt a szerencsétlen gyereket? Mindjárt meg is mondom valamelyiknek!" - Nem ritka gondolatok ezek még manapság sem. Aggódó nénikék, elképedt bácsikák vállalják előszeretettel, hogy majd ők fel is világosítják azt a felelőtlen némbert, ki e csöpp emberkét veszélyeztetni meri. Értem én, hogy segíteni szeretnének vagy fontosnak érezni magukat. Esetleg részesei szeretnének lenni az össznépi "Óvjuk meg a babákat és kisgyermekeket a szüleiktől!" akciónak, hisz közös társadalmi érdekünk az utódok ép fejlődésének biztosítása.

dorka0810_001_copy.JPG

Poszthordozó anyaként írom ezeket a sorokat. Réges rég túl vagyok már azon, hogy egy-egy beszólás alapjaiban rengessen meg anyaságomban, vagy egy gyermekneveléssel kapcsolatos "jótanács" több napi vekengésre késztessen. Azonban én is voltam kezdő, útkereső, és tudom, néha mennyire nehéz saját belső iránytűnkre hallgatni, ha azt különféle erőhatások próbálják meg eltéríteni. Szóval kedves hordozni vágyó anyukák! Ne hagyjátok magatokat elbizonytalanítani!

Amikor majd' hét röpke évvel ezelőtt Dorka babámmal végigszambáztam kedves városunk főterén, még ugyancsak ritka látványosságnak számítottunk. Azóta viszont szemmel látható a változás: "Hopp egy csecsemő elöl! Hopp egy totyogó hátul!" És ez így megy nap mint nap! (Nagy szerepe van ebben néhány elhivatott helyi anyukának is, akiknek ezúton is gratulálok munkásságukhoz!) Egyre többen ragadnak hordozóeszközt, és mélyen magukba szippantják a boldog, babaillatú szabadság fuvallatait. Jönnek-mennek, szoptatnak és két szabad kézzel bármit megcsinálnak. A bébi nyugodtan szundikál vagy kíváncsian kukucskál. Természetesen. Hisz hordozásra lett teremtve!

fenykep0807.jpg

 

Miért hordozz?

1. A babád alapvető szükséglete a testközelség iránti igény, melynek biztosítása elősegíti kiegyensúlyozott fejlődését.

2. Ha a baba boldog, az jótékony hatást gyakorol az egész család életére. Harmonikusabban telnek a mindennapok, könnyebben megélhetjük a "jó szülő vagyok" érzést.

3. Hordozott baba mellett felszabadul a két kéz. Egyszerűbb a játék a nagyobb testvérekkel, szinte minden házimunka elvégezhető, bármilyen hely könnyen megközelíthető.

+1. Hordozni jó! A babának és anyának is örömöt okoznak ezek a meghitt időszakok. Aki nem hiszi, kösse magára!15724894_10154201343978297_1570787462771720924_o.jpg

2018\04\18

Mit mutatsz magadról, mit mondasz másokról?

Egy tökéletesnek tűnő társadalomban gyakran esünk abba a hibába, hogy azt érezzük, nem szabad hibáznunk. Nem szabad, mert megbélyegeznek, címkéznek, ítélkeznek felettünk. Egy apró tévedés, helytelennek tűnő döntés, unszimpatikus cselekvés és vetítővásznakká válunk. Mások vetítik ránk saját belső feszültségeiket, frusztrációjukat, elégedetlenségüket. (Ami azonban többet árul el róluk, mint rólunk.) Tehetik ezt, mert cseppet sem ismernek minket. Nem ismerik az okokat, a körülményeket. A személyiségünket, az életutunkat, a démonainkat, a szándékainkat. Ezért egyáltalán nem elnézőek velünk. A rögtönítélő bíróság azonnal hirdet, egy gyenge lábakon álló vád alapján beskatulyáz minket. Innen kiszabadulni, csak egy módon lehetséges. A szabadság útja a kapcsolódás, az őszinte beszélgetés, a nyitás a másik felé. Különben nézhetünk ferde szemmel egymásra, meglátni a másikban az embert nem fogjuk. Míg a maszkunkat le nem vesszük, szinte mindannyian ugyanolyanok vagyunk: szürkék és unalmasak. Csupán az különböztet meg minket egymástól, hogy a másikban éppen milyen húrokat pendítünk meg. orca-image-1522226935657_jpg_1522226935778.jpeg

De amint megmutatkozunk, valóságossá és akár elfogadtatóvá válunk. Kilépünk a fényre, ahol már nem lényegesek a minket körülvevő tárgyak, meg az elért rangok, sem a facebook posztok. Egymás előtt lecsupaszított szívvel állunk és kapcsolódunk. A hibáink és sebeink pedig épp azok, melyek közelebb hoznak minket. Emberivé tesznek. Persze nem tökéletessé, csak emberivé. De talán ez utóbbi a lényegesebb.

2018\04\15

Ne sürgess!

Kristóf a hangyákat nézegeti, hogyan masíroznak. Érdeklik ezek az apró lények, ezért elmélyült figyelemmel nézi, tapogatja őket. Felfedezi a világukat, hisz számára újdonság kis életük minden egyes momentuma. Teljesen bevonódik, örömmel meséli nekem felfedezéseit.

Veronika a szobában ül és rajzol. Egyedül van bent, elvonult a többiek nyüzsgésétől. Új ábrázolásmódokat próbálgat, alkot, egyre gazdagabb kifejezésre jut belső kis világa.

Dorka szerepjátékot játszik: két kis figurája beszélget egymással. Hangját elváltoztatja, így folytatja le a köztük zajló párbeszédet. Mintha senki sem lenne körülötte, eggyé válik a játékkal: beleéli és kifejezi önmagát.

20180413_171504.jpgA gyerekek egymás kezét fogva forognak körbe-körbe: táncolnak. Figyelik a testvérük mozdulatait, igyekeznek alkalmazkodni egymáshoz, hogy közösen vehessenek részt az élményben. Arcukról boldogság sugárzik.

Este a sötét szobában az ágyban összebújva fekszünk a gyerekekkel. Zseblámpával világítunk, miközben régi történeteket mesélek róluk, rólunk.

Mi ezekben a tevékenységekben a közös vonás? Az, hogy örömet okoznak. Az, hogy roppant értékes készségeket, kompetenciákat sajátítanak el általuk a gyerekek. Megismerik magukat, társaikat, a világot. Szabadon kifejezhetik érzéseiket. A bennük lévő belső motiváció által játékos módon fejlődhetnek. Mi még a közös vonásuk ezeknek a tevékenységeknek? Az, hogy a felnőtt világ számára teljesen haszontalannak tűnnek. Többnyire lenézett, értéktelen időtöltések. Hiszen folyton hajtani és hajszolni kell. Hajkurászni a jó jegyeket, kergetni a pénzt. Pörögni és kiégni, csinálni és szorongani. De meg tudunk-e állni, hogy megéljük a mindennapok örömeit? Tudunk-e teret engedni a kikapcsolódásnak? Van-e a gyermekednek énideje? Fontosak-e az igényei, szükségletei? Elmélyülhet-e a részletekben, felfedezheti-e az élet aprócska titkait, kiáshatja-e lelkének kincseit? Döntenünk kell, mi a fontosabb: Hogy mindenáron betörjük egy fiktív rendszerbe vagy a testi-lelki egészsége?

 

2018\04\11

Apás szülés

dorkajulius2_004.JPGEredetileg én szerettem volna, hogy a férjem bent legyen a szülőszobán. Úgy gondoltam, hogy - mint annyi mindenben - ebben a helyzetben is támogat majd: megnyugtató biztonságot ad, közvetíti pár csekélyke kérésemet a kórházi személyzet felé és egyszerűen nem hagy magamra. Úgy éreztem, hogy mivel egy pár vagyunk, életem ezen fontos feladatát mindenképpen vele együtt szeretném végigcsinálni. Ő beleegyezett. Bevitt, felkísért, a táskámat hozta, mellettem ült, innom adott. Örültem, hogy nem aggódott, nem masszírozott, elviselte a tehetetlenséget. Nem avatkozott be, nem sürgetett, nem kérdezett feleslegesen. Hagyta, hogy egyedül végigcsináljam. A jelenléte pedig szétáradt körülöttem. Láthatatlanul is támogatott engem. A tolófájásoknál sem az eseményeket figyelte, a fejemnél állt és éreztette törődését. Aztán hirtelen a mellkasomra tették Őt, akiért küzdöttünk, és abban a pillanatban családdá lettünk. Meghatottan egymás szemébe néztünk, ezzel a szövetség megpecsételődött közöttünk. Majd a férjem piciny kis testét karjaiba vette, ringatta, és ez a csöpp kislány örökre elvarázsolta. Az apás szülést családi hagyománnyá tettük, mindhárom gyermekemet támogató jelenlétében hozhattam világra. Hálás vagyok, hogy velünk volt, oltalmazott, megerősített akkor, és teszi ezt azóta is.

2018\04\06

Nem igaz, hogy bárki lehetsz!

18121660_10154544787813297_5985671660200797740_o.jpgHosszú évek óta vagyok itthon cseperedő gyermekeimmel. Ez idő alatt rengeteg élmény ért, tapasztaltam, éreztem, tanultam magamról, rólunk. Fejlődtem, képeztem magam, dolgoztam. Lassan a végéhez közeledik életemnek ez a szakasza: a legkisebb is óvodába megy, én pedig visszatérek az intézményesített munka világába.

Az itthonlét a gyerekekkel számomra olyan volt, mintha az idő két síkon haladna. Az egyik síkon - elsősorban a gyerekek számának és méretének növekedésével - felgyorsult. Az órák néha perceknek tűnnek. Külön erőfeszítést igényel, hogy képes legyek figyelni, megállni, megragadni a fontos dolgokat. Hagyni, hogy benyomások érjenek. Hogy ne csak "csináljam", hanem éljem is az életet! A másik síkon - a karrier tekintetében - lelassult az idő. És bár én szerencsés vagyok, mert a munkám a hobbim és az életem is egyben, néha érzékelem, hogy bizonyos dolgok már "elmentek" mellettem. Van amiről lemaradtam és még több, amiről le fogok. Attól függetlenül írom most ezt, hogy maradéktalanul elégedett vagyok az életutammal. Nem gondolom, hogy választhattam volna jobban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy azt hiszem megtaláltam a számomra legmegfelelőbb párt, megszülettek a legcsodálatosabb gyermekeim, élvezem a munkámat és szeretem az egész életemet. De élhettem volna máshogy. Határozhattam volna ezerféleképpen. Sőt, azok az irányok is lehettek volna nagyon megfelelőek. Csakhogy már nem vagyok teljesen szabad, elköteleződtem. Keretekkel és határokkal vagyok körbevéve, melyek biztonságot adnak és bezárnak. Számos dolgot már sohasem tapasztalhatok, sokféle sorsot nem élhetek. A lehetőségek világában sorra engedem el azokat, melyek nem tartoznak hozzám. Nagy a társadalmi nyomás, szoros a verseny. Olykor engem is beszippant, máskor szélnek eresztem. Mélyen, legbelül nincs bennem frusztráció. Elégedett vagyok, mert célokat tűztem ki, melyeket megvalósítottam. Boldog vagyok, mert döntöttem és kitartottam. Szeretek és szeretnek. Én nem akarom átlépni a határaimat, nem akarom feszegetni a kereteimet! Csupán szeretnék egyre mélyebbre és mélyebbre ásni, máskor pedig szárnyalni. Nekem a személyre szabott életem kell! Nem lehetek bárki, de valaki még igen! Nem kérek mindent, csak azt, ami számomra értékes, ami előrébb visz az utamon. Csak önmagamat szeretném legyőzni, a létem kihívásaira felelni, nem másokkal versenyezni! A saját életemet élem vagy a másokét kergetem? Bármelyik pillanatban eldönthetem.

2018\04\04

Éjszakázás

A kisbabák éjszaka fel szoktak ébredni. Egy éjszaka többször is. Fogzáskor akár óránként. A nagyobb babák már kevesebbszer kelnek éjjelente. A kisgyerekek csak néha: mikor betegek, rosszat álmodnak vagy ki kell menniük a mosdóba. Az ébredésekkor gyakran szükségük van egy felnőtt megnyugtató jelenlétére. Aki szoptat, ringat, gyógyít vagy segít. Ez a felnőtt számára sokszor fárasztó. Van, akinek könnyebben megy, másnak megterhelőbb.

A minap olvastam egy cikket, melyben az éjszakai ébredéseket "szívás"-ként aposztrofálták. Viszont én hiszem, hogy a történet most sem fekete-fehér. Mivel gyakorlatilag 7 éve nem alszom át az éjszakákat, bőven van tapasztalatom a témában. Én választottam ezt az utat, mikor elhatároztam, hogy nem hagyom a gyermekeimet sírni vagy félni, elérhető leszek számukra, míg azt igénylik. Voltak borzalmas éjszakáim, aggódó virrasztásaim, idegőrlő altatásaim, elgyötört ébredéseim. De ez az írás, nem ezekről fog szólni. Lehet, hogy az idő szépíti meg az emlékeket és a rám törő nosztalgia "beszél" belőlem. Lehet, hogy a "már túl vagyok a nehezén" állapotból szólalok meg most. Az is lehetséges, hogy amit írok, mindaz csupán önigazolás lesz. De kaptam pár nagyszerű ajándékot az éjszakázásoknak köszönhetően:

20160128_043424.jpg1. A bajban a gyerekeim mindig érezhették, hogy számíthatnak rám (vagy apára, olykor mamára), még extrém körülmények között is (azaz éjjel). A kapcsolatunk biztonságos köteléket jelent számukra. Én pedig örülök, hogy megadhattam ezt nekik.

2. A szoptatások éjjeli üteme szépen kialakult, és ezáltal az anyatej mennyisége is mindig elegendőnek bizonyult.

3. Jó érzés felidézni, hogy képes voltam minderre. Mintha csak egy próbatételen lennék sikeresen túl, mely bizonyítja, hogy a rugalmasság és kitartás meghozza gyümölcsét nyugodt éjszakák és kiegyensúlyozott gyermekek formájában.

+1 Vannak kellemes emlékeim a témával kapcsolatban. Éjjeli séták babával, hordozós altatások, összebújások. Amikor minden csendes, egyedül vagyunk, a csukódó pilláit lesem, nesztelenül lépkedek. Titkos szertartások ezek, melyek csak hozzánk tartoznak. Senki sem látja őket, mert az éjjel elrejt minket. Közös hajnali kávézások, ködös nappali állapotok. Olyan hosszúnak tűntek, s milyen gyorsan leperegtek, a kicsik annyira gyorsan felcseperedtek. Jó érzés visszagondolni rájuk.

Voltak nehéz időszakok, de közben szorítottak icipici karok. Ahogy múlik a rossz, vele múlik a jó is. Ám szerencsére mi egymásnak megmaradunk.

2018\03\30

Róka

Alvóka, rongyi, nyunyó... ki milyen nevet ad kedvenc plüss barátjának. A lányok az óvodába vagy mamákhoz szoktak alvósállatot vinni, ám nem ragaszkodnak egy állandó átmeneti tárgyhoz. Időszakonként van egy-egy kedvencük, melyhez jobban húz a szívük, de nem különösebben fontos számukra, hogy melyik játékuk van velük, sőt az sem, hogy egyáltalán velük legyen. 

Az átmeneti tárgyak "használata" kisgyermekkorban egyébként teljesen rendjén lévő dolog. Funkciója az anyától való elkülönülés, a leválás megkönnyítése. Az adott tárgy "anya pótlóként" szolgál, az anyai testközelségre emlékeztet, az anya hiányában a hozzá fűződő érzelmi kapcsolatot segít megélni a gyermeknek. Ezen túl kontrollhoz is juttatja, mivel a vigasztárgyat bármikor magához veheti, amikor szüksége van rá.

Kristóf az állatok rengetegéből kiválasztott egy jó barátot, megszelídítette és nemes egyszerűséggel elnevezte Rókának. Öleli, szereti, vele alszik, máskor sírva hívja: "Róka! Róka!" S bár a Kis herceg történetét még nem ismeri, a titkát már tudja: "...ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon."*

20180330_130051.jpg

*Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

2018\03\28

Igazságtalanság!

20170720_094124.jpgEgy többgyermekes anyának fajsúlyos döntéseket kell meghoznia nap mint nap. Olyan döntéseket, melyekből a gyerekek komoly következtetéseket vonnak le. Folyamatosan próbára tesznek. Tesztelik, hogy kinek kedvezek, melyikük áll a szívemhez közelebb. Akkor is, ha tudják, érzik, hogy szeretem őket. Nem egyformán, mindegyiküket máshogyan. Dorka az egyetlen drága Dorkám, Veronika az egyetlen édes Veronikám, Kristóf pedig az egyetlen tündéri Kristófom. Nem egyformán, személyre szabottan szeretem őket teljes szívemből. De a testvérek versengenek, és nekem reagálnom kell. Reggel: Ki hívja a liftet, ki nyitja ki az ajtót, ki nyomja meg a garázskapu gombját? Este: Ki hány puszit kapott, kit meddig öleltem, kinek volt hosszabb a meséje? Napközben és úgy általában: Mindenkinek mindenből ugyanannyi illetve igényeinek megfelelő jutott-e? Legyen az idő, közös tevékenység, étel, dicséret, bármi. A szabályok, a szokások könnyítenek a dolgon, és az is, ha teljes odaadással tudok rájuk figyelni. Ami persze nem mindig lehetséges. Néha előfordul, ami a minap, hogy a kör közepén állok, a gyerekeim, pedig - mintha valami különös szertartást rendeznének -  körüljárnak engem, miközben hangosan kántálják: "Igazságtalanság! Igazságtalanság!" Az ítélet megszületett: Bűnös vagyok részrehajlás vádjában. De a büntetés elmarad, mert annyira megtetszik nekik ez a vádló körjáték, hogy egymással összefogva harsognak. Tettetett kétségbeeséssel kérem őket, bocsássanak meg, de már nem érdekli őket, hogy kinek mi jutott vagy mi nem. Együtt egy csapatot alkotnak. Vége az osztozkodásnak, a rivalizálásnak, hisz a jókedvet nem kell feldarabolni, egyre csak több és több lesz belőle.

2018\03\23

Gyermekem, engedlek...

Nem beszéltél. Mikor sírtál riadtan kérdeztem: "Mi a baj?" Sötétben tapogatózva kerestem, merre vagy. S te nem feleltél, nem értettél. Közünk volt egymáshoz, éreztelek. Figyeltem a mozdulataidat, tanultam jelzéseidet, így fejtegettem valóságodat. Rád találtam, megnyugodtál. Új voltál és ismeretlen, egy talány. Mint piciny magocska bontakoztál ki, s én kezdtelek egyre jobban felfedezni. Egyetlen voltál, vagy és leszel. Az emberi lét fejlődésének folytonosságából - mint parányi ecsetvonások a fehér papíron - jelent meg érzéseidnek, gondolataidnak, szokásaidnak és jellemednek színes rajzolata, sejtelmesen fellibentve a fátylat arról a csodálatos alkotásról, amely te magad vagy. Már jobban láttalak. Csodáltam tökéletességed, szerettem hibáidat, éreztem érzéseidet. Szemeid tükrében fedeztem fel magam. Szavaid közelebb hoztak, de a lépteid eltávolítottak. S te elfutottál tőlem. Megkaptad feltétel nélküli szeretetem, mégis elhagytál engem. Mint díszeitől megfosztott karácsonyfa, álltam, és néztelek. Szemeimben könnyek, szívemben űr, arcomon lágy mosoly. Bíztam benned, engedtelek. Fájt, hisz még most sem ismertelek. Lelked óceáni mélységeit és himalájai magasságait nem érinthettem. Itt hagytál szabadon, fogságot áhítva. Ó, ha még egyszer rabul ejtenél ölelő karjaiddal, lebilincselő tekinteteddel! De nem! Ez már a te életed. Köszönöm minden lélegzetvételed, az összes remekművedet: a rajzokat, a verseket, átható őszinteségedet, az együtt töltött perceket. Engedlek, mert szeretlek.dscf2324.jpg

2018\03\20

Tavaszi tél

20180302_162615.jpgTavasz volt. Madárcsicsergős, langyos, kellemes. Már éppen kezdtük kinyújtóztatni tél folyamán elgémberedett végtagjainkat, belélegezni a felengedő föld sóvárgó illatait, mikor a tavaszt, mint gyönge lányt lökte félre a tél. Zord úrként dühösen rázni kezdte a múlt börtönének rácsait, majd felszakítva azokat, remegésre késztetett embereket és állatokat. Hisz nincs itt az ideje! Mégis uralkodik és hatással van mindenre, amihez fagyos kezével hozzáér. Olyan, mint egy rémálom, mely a hajnali derengés hatására sem veszít erejéből, rányomva bélyegét az egész napra. Valamit mélyen belül megmozgat. A múlt sötét erdejéből elejtett prédaként vonszolja magával és a napsütötte tisztáson földre veti: „Íme. Itt van.” – mondja. S mi nem akarjuk látni, szemünket becsukva, fejünket elfordítva hátrálnánk, de nem lehet. Nincs hová. A gyerekek erről mit sem sejtenek. Ők csak a szépségét látják. Nem érdekli őket, hogy miként kellene lennie, csak az, ami van. Nem gondolnak köré többet, csupán egyszerűen elfogadják olyannak, amilyen. Fehér, hideg és jó. Nem hadakoznak ellene, vele hócsatáznak. Nem lökik el az útból, szánkóznak rajta. Nem akarják leépíteni, inkább hóembert építenek belőle. Mondhatnak bármit a hírekben, mutathat bármit a naptár, kacagásukat kedves nagyapóként lágyan körülöleli a havas táj.