Anyupszi

2018\03\14

Félsz a szüléstől?

Mikor már látványosan gömbölyödött a pocakom, ismerősök és ismeretlenek érdeklődve kérdezték, hogy mikorra vagyok kiírva, fiú-e vagy lány a baba, mi lesz a neve. Tudom, hogy sokan ezeket a kérdéseket sem szívesen válaszolják meg, tolakodónak érzik a kíváncsiskodást vagy egyszerűen untatja őket ugyanazt a választ ismételgetni nap mint nap. Én kifejezetten szerettem a témát és büszkén meséltem az éppen aktuális jövevényről. Azonban volt egy kérdés, amit nem akartam hallani.

A kiírt dátum felé közeledve egyre többen tudakolták, hogy félek-e a szüléstől. Az első gyermek érkezése előtt volt ez jellemző. "Nem."-mondtam, ami igaz is volt meg nem is. Egyrészt nem rettegtem borzalmasan, apás szülést terveztünk, informálódtam a témában, amennyire lehetséges volt, és bíztam valamiféle "felsőbb erőben": a gondviselésben vagy a biológiában: testem bölcsességében. Másrészt viszont ijesztő volt belegondolni, hogy annak a babának, aki bent van, mindenképpen ki kell jönnie onnan. Megtörténik velem, ami ősidők óta a nőkkel szokott: életet adnak egy másik embernek. Az örömteli várakozás élménye és a fájdalomtól, komplikációktól és kontrollvesztett állapottól való félelmeim összekavarodtak. A domináns érzés a boldogság volt, de lelkem mélyen éreztem: életem legnagyobb próbatétele előtt állok. Visszatekintve a várandósságomra, tényleg valamiféle módosult tudatállapotban, másállapotban voltam. Hisz józan ésszel mérlegelve a szülést, a kockázatokat, a változásokat, számtalan eshetőség felmerülhetett volna bennem. A szorongást keltő negatív dolgokat igyekeztem kerülni még gondolati szinten is, és alapvetően egy érzelmileg felfűtött állapotban vártam a nagy találkozást Dorkával.

Veronika születése előtt a szüléstől és a fájdalomtól már egyáltalán nem féltem. Tudtam, hogy könnyebb lesz, mint előző alkalommal, és meg voltam győződve róla, hogy képes leszek elviselni. Abban is biztos voltam, hogy a babával minden rendben lesz. Egy dologtól viszont tartottam: attól, hogy indokolatlanul beavatkoznak majd a szülés folyamatába. Nem akartam rutinból oxitocint, sem burokrepesztést, sem sürgetést. Az azért nyilvánvaló volt számomra, hogy vajúdó nőként nem szeretnék különösebb szóváltásokba bonyolódni, ezért az aktuális "szülési tervemben" szereplő 3-4 kívánságom teljesítésének menedzselését ismét a férjemre bíztam. Plusz feladatként itt már meg kellett szerveznünk Dorcika felügyeletét is, illetve felkészítenünk őt az elképzelhetetlenre: kistestvére lesz. Egy nyári napon, elég erőteljes méhösszehúzódások kíséretében elaltattam Dorkát, hazahívtam a férjemet, megvártuk mamát és miután uzsonna közben megrepedt a burok, elindultunk a kórházba. Mosolyogva mentem szülni, teljesen rá tudtam hangolódni a folyamatra, mert mindennél jobban szerettem volna már Veronikát a karjaimban tartani. 

Kristóf születése előtti domináns félelmem ismét a kórházi ellátórendszerrel kapcsolatos volt, holott szerencsére egyik szülésem sem volt traumatikus élmény. Averziómat erősítették jelen terhesgondozásom esetében például: az előzetes tájékoztatás nélküli beavatkozások, melyek elkerülhetők lettek volna, és a nem nyíltan tervezett szülésindítás. Ehhez társult később, hogy éreztem, mintha nem lenne minden úgy, ahogyan lennie kellene. Ekkor már a picúrt féltettem komolyabban. A várva várt napon először volt az a benyomásom, hogy partnerként kezeltek a szülésemmel kapcsolatban és átélhettem, hogy milyen érzés elmenni egészen a határig, a poklok pokláig, és onnan mennyei díszben visszaérkezni egy mellkasomon pihenő kis lélekkel.

Igen, féltem a szüléstől. Féltettem a gyermekeimet, féltettem önmagamat. De bármikor visszamennék és kínok közt szenvedve, glóriával a fejem felett, szemeimben örömkönnyekkel élném újra a pillanatot most és mindörökre.

dscf2899.JPG

2018\03\09

Süssünk, süssünk valamit!

A közös konyhai ténykedés 10 pozitív hatása

A gyerekek egyik kedvenc itthoni aktivitása a sütemény/pizza/kalácskészítés, természetesen az én felügyeletem és szervezésem alatt. Általában a lányok találják ki, hogy mit süssünk, de Kristóf is lelkes résztvevője a folyamatnak: az összetevők kimérésének, adagolásának, kavargatásának, a tészta gyúrásának, formázásának, díszítésének, ízesítésének és tepsibe helyezésének. Egyelőre a takarítós és elpakolós részek még rám maradnak.

Csupán egy fél óra munka, plusz tíz perc káoszelhárítás és a hozadéka több, mint egy elkészített étel.

20180226_095239.jpg

Mire jó a közös sütés?

1. Tanulnak: a hozzávalók és eszközök neveit, a folyamatok megnevezését, az elkészítés módját. Az elméleti tudás készségszintű ismeretekkel társul.

2. Taktilis ingerekhez jutnak, mikor kezecskéikkel gyúrják, nyújtják, formázzák a tésztát vagy a feltétet ráhelyezik a pizzatésztára. Kiváló szenzomotoros fejlesztő tevékenység: hasznos és élvezetes.

3. Előhozza a kreativitásukat. Általában hagyni szoktam, hogy önállóan, szabadon is alkossanak, saját ötleteiket megvalósítsák. Veronika például legutóbb hercegnőruha alakú kalácsot készített.

4. Gyakorolják a késleltetést, szabálytartást: Meghatározott sorrendben, igazságosan felosztva működik nálunk a feladatok végrehajtása. A nagy létszámú pékcsapat tevékenysége így nem fullad káoszba. Dolguk végeztével ki kell várniuk munkánk eredményét.

5. Relatíve egészséges ételek készülnek: A pocakok megtelnek adalékanyagmentes és diétás finomságokkal.

6. A hatékony munkavégzéshez a kompetencia érzése társul, a sikerélmény pedig borítékolható. A jutalom időben távolabb van a cselekvésüktől, a következmény pedig kézzel fogható, sőt bekebelezhető.

7. Minőségi időtöltésként is felfogható. Az együtt töltött percek alatt érdekes témák és történetek szoktak felmerülni, sokszor egészen mélyen szántó beszélgetések zajlanak.

8. Flow élményt nyújt. A cselekvésben való feloldódás, a jókedvű közös ténykedés szorongásoldó hatása sem lebecsülendő.

9. Azzal, hogy besegítenek a sütésbe, ők is hozzátesznek valamit az otthoni munkavégzéshez és adni jó érzés.

10. A felnőttek "dolgozása" különösen izgalmas a gyerekek számára. Őket utánozni, a felelősségből részt vállalni fejlesztő, önállóságra motiváló hatással bír.

Ti szoktatok együtt sütni?

2018\03\06

Elsőszülött

20180306_080215.jpgDorka mindig tudja, hogy mit akar. Irányít, cselekszik, figyel a részletekre, nagyszerű ötletei támadnak és soha de soha nem unatkozik. Rendkívülisége osztatlan figyelmünk tükrében már egészen aprócska korában megcsillant. Az első tudatosan használt szavacskáit 8 hónapos korában kezdte el mondogatni. Magas intellektusa mellett gazdag érzelemvilággal és nagyfokú érzékenységgel van megáldva, melyek választott hivatására, az írásra (is) predesztinálják. Igen, ő már komoly terveket sző a jövőjét illetően. Vannak elképzelései arról, hogy hol, hogyan fog élni, mit fog dolgozni, hány gyereke lesz. Ő az, aki képes szisztematikusan fejleszteni magát, hogy pl.: egyre jobb legyen a sportokban. Versengő típus és tartja magát a szabályokhoz. Szinte minden területen kiválóan teljesít. Önálló, sőt gyakran segítségére van kisebb testvéreinek, és olykor a szüleinek is. Megbízható, roppant lelkiismeretes. Túl komoly, koraérett minifelnőtt lenne, ha nem ficánkolna körülötte két huncutka, akik magukkal sodorják a felszabadult kacajok és bohóckodások birodalmába. Akikkel, bár adódnak konfliktusok is, önfeledten lehet elmerülni a közösen megélt gyermekkorban.

Egy tündöklő csillag. Számtalanszor gondolkoztam már azon, hogy így született vagy mi tettük őt ilyenné? A figyelmünkkel, a törődésünkkel, a demokratikus nevelési stílusunkkal, a rengeteg elolvasott könyvvel, fejlesztő játékokkal, saját érzelmi viszonyulásunkkal? Mi mindenesetre szívesen sütkérezünk a fényében.

2018\03\02

Középső gyerek

A mi kis szendvicsgyerekünkről, Veronikáról fogok most írni. Nem volt ő mindig középen, 2 és fél évig kicsiként igyekezett lépést tartani 2 évvel idősebb nővérével, aki babusgatta, tanítgatta és irányította nyugodt, mindent elfogadó, rá felnéző hugocskáját.

20171210_161119.jpgTörtént aztán, hogy megszületett az öcsike, Veronikából középső gyerek lett, hugica és nővérke egy személyben. Az új pozíció változásokat hozott mind a személyiségében mind pedig a nőverek közötti kapcsolat viszonylatában. Ekkor kezdett kibontakozni igazán gondoskodó, anyáskodó énje. Nagyon gyengéden bánt kistestvérével, szeretettel kapcsolódott hozzá. A legtöbb fényképen simogatja vagy hozzábújik Kristófhoz, így mutatva ki, mennyire fontos számára a közelsége. Ahogy aztán cseperedett az öcskös, Veronika meglátta benne a játszótársat, és mivel a kicsi partnernek bizonyult ebben, sokszor összefogva - és a domináns nagyot kirekesztve - koalíciót kezdtek alkotni. Verus élvezi, hogy képes hatni a kicsire, és nem kell mindig alkalmazkodnia a játékszabályokhoz, hisz kezébe veheti az irányítást. Ezzel együtt rádöbbent arra, hogy erős akaratú nővérét is tudja befolyásolni például a szabályok elleni lázadással és a közöttük lévő határok feszegetésével. Ez természetesen konfliktusokat generál közöttük, de úgy hiszem, jó próbatétel számukra, hogy a kevésbé biztonságos kortársi közegben helyt tudjanak majd állni alkalomadtán. Veronika erőt próbál, Dorka tanulja az alkalmazkodást.

A "rangsorban" Dorkához közelebb került Verus, ők a nagy, óvodás lányok. Ez azzal is együtt jár, hogy Dorka kevésbé elnéző már húgával, sok esetben nem kistesóként tekint rá. Elvárja, hogy tudja mindazt, amire ő képes. Amikor viszont észreveszi, hogy Veronika tájékozatlanabb nála, tanítgatni szeretné, ami Verust nagyon rosszul érinti. Annak ellenére, hogy tisztában van nővére életkorbeli előnyével, úgy érzi szembesítik hiányosságaival, ezt nehezményezi és ellenáll az okításnak. Kiemelt figyelmet kell fordítanunk arra, hogy kiderítsük, elismerjük az erősségeit, mert olykor nem fejezi ki azokat eléggé látványosan.

Ami viszont domináns az ő személyiségében, az a humor és a pozitív életszemlélet. Bárkit képes felvidítani, a rosszat jóra fordítani, huncutságával pedig színessé és gazdaggá teszi a hétköznapokat. Veronika a mi ragyogó tekintetű angyalkánk, tiszta lényének szimbóluma a szívből jövő nevetés.orca-image-1518353802999_jpg_1518353803112.jpeg

2018\03\01

Harmadik gyerek

Számos tényező befolyásolja, hogy egy gyermek milyen jellemzőkkel bír. Genetikailag meghatározott, öröklött tulajdonságok, mint például a temperamentum, fizikai/mentális sajátosságok. Környezeti hatások, úgy mint a szülői gondoskodás minősége és a születési sorrend. Utóbbival kapcsolatban szeretnék megosztani néhány érdekes megfigyelést. Előre leszögezem, hogy a beszámolóm szubjektív lesz és nem vonatkozik minden legkisebb vagy harmadik gyermekre.20180301_120736.jpg A gyerekek személyisége eltérő, a testvéreiké szintúgy. A nemek aránya, a testvérek közötti korkülönbség, családjaik struktúrája, élethelyzete szintúgy változatos lehet. Nem célom mélyen belemenni általános kategóriák jellemzésébe a születési sorrend vonatkozásában, csak néhány érdekességet emelnék ki kisfiam, Kristóf megfigyelése kapcsán. 

Mostanában Kristóf kedvenc játékai közé tartoznak a szabályjátékok. Ami ugyebár azért meglepő, mert a gyerekek 2 évesen (pontosan 26 hónaposan) nemigen szokták tudni betartani a szabályokat. Ezzel a kicsi fiúval pedig már rendszeresen kártyázni, Fekete Péterezni, memóriázni kell. Ismeri a játékszabályokat és segítség nélkül képes lejátszani a partit. Kedvence még a kirakózás, részben a társasjátékok menetét is érti, komplex szerepjátékokat pedig már hónapok óta játszik a tesóival. Mondatokban beszél, igen nagy szókinccsel. (Emiatt elég nehezen is értjük.) Jó a humorérzéke. Színez. Rengeteg állatot ismer. Mozgása nagyon változatos, ami merészségéből is adódik. Amit tud még: rendet pakolni, kategorizálni, késleltetni, önállóan kezet/fogat mosni, pár ruhadarabot felvenni. Hogy miért ilyen korán? Részben azért, mert kezdettől utánozza a testvéreit. Nagyon motivált, fel szeretne nőni hozzájuk, így játszva, belső kontroll által vezérelve sajátítja el a különféle készségeket. A nővérei születésétől fogva kommunikálnak vele, bevonják mindennapjaikba és teszik ezt nagy türelemmel, hisz ő a kicsi. A legkisebb áhítattal issza a nagyobbak szavait, megfigyel, felveszi a ritmust, szövetségeket köt, taktikázik. Rengeteg dolgot a nagytestvérei vonatkozásában él meg, akik akkor is jelen vannak az életében, ha fizikailag épp az óvodában tevékenykednek. Láthatatlan szereplőkként hatással vannak a cselekedeteire, gondolataira, döntéseire.20180301_115332.jpg A lányok kedvence, a kisöcsi, akitől sóvárogva kunyerálják a búcsú puszikat, Kristóf pedig nagy kegyesen olykor megengedi, hogy megöleljék. Ha rossz fát tesz a tűzre, ráförmednek, de ez a közöttük lévő jó kapcsolaton mit sem változtat. "Bocsi Vevi! Bocsi Dodó!"- mondja bűnbánóan, miközben átható barna szemeivel mélyen a lányok szemébe néz. Erre a válasz mindig: "Semmi baj Kristóf!" Azt hiszem, ő aztán tényleg belecsöppent a mézes bödönbe, szeretettel van körbeölelve, ez hajtja, felemeli és magasra röpteti.

 

2018\02\23

Kristóf vagyok!

20180220_084605.jpgMostanában két sztori is volt, ami Kristófot nagyon megmosolyogtatta. Jó pár nappal ezelőtt teljes beleéléssel meséli nekem, hogy mama úgy szólította, hogy baba. Mire ő: "Én nem baba vagyok, hanem Titóf!" Színlelt felháborodással, kacagások közepette ismételgette nekem, mintha csodálkozva azt mondaná: "Nahát, hogyhogy nem tudja mama, hogy én Kristóf vagyok? Ez nagyon vicces." A mai nap pedig egy néni kisfiúnak nevezte. Ezt is rögvest szóvá tette: "Én nem kisfiú, én Titóf vagyok!" - és nevetett rajta. Ugyanígy tiltakozik a vicces nevek ráaggatása ellen is, mert hiszen ő maga a sérthetetlen, a Kristóf. Kristóf az egyetlen, egyedi és megismételhetetlen. A skatulyákba nem sorolható, címkézésre nem méltó, nem analizálható teljesség. Vajon nem neki van-e igaza? Vajon nem így kellene-e az emberekhez közelítenünk, teljes valójukat megragadva, befogadva, arra reagálva? Milyen mértékben segítenek minket a kategóriák, a sztereotípiák, a normák és mennyiben akadályoznak, korlátoznak, zárnak el egymástól? Részekre bontunk, besorolunk, cselekvéseket elemzünk, ezekből az információkból próbáljuk összerakni a másik embert, akiről a legjobb esetben is csupán egy árnyékképet látunk. Mi magunk bújkálunk, kozmetikázunk, színészkedünk, hogy valamilyennek, valaki másnak tűnjünk. Ám néha, kivételes pillanatokban, két, talán teljesen idegen ember is képes olyan mélységekben összekapcsolódni, melyre a racionális elme nehezen talál magyarázatot. Amikor a másik gondolatait átengedjük magunkon, amikor a szemében a meghatottság könnyeit megpillantva, mi magunk is elérzékenyülünk, mikor egy kedves gesztus vagy egy ölelés megérinti a szívünket. Hirtelen szertefoszlik a kép és érzékeljük a másik legbelső, sebezhető, tökéletlenül is gyönyörű lényét. Itt már nincs helye ilyen és olyan tulajdonságoknak, mit miérteknek, sem kritikának, sem elismerésnek. Találkozunk, kapcsolódunk, látjuk egymást. Nem azt, amilyen vagy, hanem azt, aki. Te engem és én téged.

2018\02\20

Coming out: Függő vagyok!

Sokat gyakoroltam már a lemondás képességét az életemben. Elsősorban az anyaság tanított meg arra, hogy képes legyek a dolgokat elengedni. Itt nem a küzdelem feladásáról, nem valamiféle gyengeségről van szó, hanem arról, amikor egy kevésbé fontos helyébe valami igazán értékes lép, és a korábban sokat jelentő dologtól búcsút veszünk, lezárjuk vagy egy időre félretesszük azt. Eléggé letisztultak az elvárásaim az életemet tekintve, vannak céljaim, terveim és szépen, lassan, többnyire egyenesen haladok a megvalósulásuk felé vezető úton. Csupán egyetlen vágy, egyetlen kérdés, amitől sehogyan sem tudok szabadulni. Persze racionális válaszaim vannak rá, jól kidolgozottak, formába öntöttek, de mélyen legbelül nem hagy nyugodni. Ha véletlenül betör a tudatomba, fellelkesülök kétségbeesés helyett. Aztán gyorsan elhessegetem. Nem, nem, nem! Mégsem vádolhatom önmagam, hisz ez rajtam túlmutat: ősi ösztönök, biológiai késztetések színterévé váltam testestől-lelkestől. Függő vagyok. Hormonok, érzések, emlékek rabja, és nem tudok leállni. Képtelen vagyok vágyakozás nélkül gondolni arra az időszakra, amikor a gyermekem a testem része volt, amikor gyenge, ráncos kis bőrét először simítottam, a magzatmáz illatára, a hordozásra... (Egyelőre) nem tudok beletörődni, hogy mindez már a múlt, és van egy szervem, mely értelmét vesztetté vált. Kollektív tudattalanom kórusban kántálja: "Szülj még gyereket!". Minden fájdalomról és kockázatról megfeledkezve, egy magasabb erő által hajtva szó nélkül megtenném. Pedig én tudom, megbeszéltük, eldöntöttük, így akartuk, hogy leállunk, abbahagyjuk. Mégsem múlik el a szenvedély, nem tudom elengedni. Nem vagyok egyedül, más anyák sem tudnak lejönni a gondolatról, sóvárognak, elvonási tüneteik vannak. Már eljutottam odáig, hogy beismerem, tehetetlen vagyok a az érzéseimmel szemben, viszont a kontroll az elmém kezében van. Nem tudom, hogy elmúlik-e valaha a vágyakozás, de azt igen, hogy helyettesíthetem a jelen pillanatok teljes szívből való megélésével. Egyszer biztosan kitisztul a fejem, csak egy kis idő kell, hogy búcsút vegyek életem talán legszebb időszakától. A babaholmiktól már elköszöntem. A lelkem valaha utolér engem?

20160521_174431.jpg

2018\02\16

Meggyógyul!

Kristóf megütötte magát és sírt. Odamentem hozzá, megöleltem, simogattam. Hagytam, hogy kicsit kisírja a fájdalmát. Majd részben kérdezve, részben állítva együttérzőn elmondtam neki, hogy mi történt vele illetve, hogy mit érezhet most. Valahogyan így: "Nekimentél a szekrénynek és beütötted a lábad. Biztosan nagyon fáj, ezért sírsz." Ezeket a gondolatokat nyugtázta magában és kezdett csillapodni. Vigasztalón mondtam neki ekkor: "Meggyógyul." Később már ő maga kérdezte tőlem egy-egy fájdalmasabb baleset után: "Meggyógyul?" Aztán egyszer játék közben elesett. Láttam, hogy fáj neki, ezért vigasztalásra készen közelíteni kezdtem felé, mire ő elhúzódott és mantraként ismételgetni kezdte: "Meggyógyul, meggyógyul, meggyógyul!". Hátat fordított nekem és újra belevetette magát a testvéreivel való közös játékba. Feltétel nélkül vette át tőlem a szavakat és jelentésüket. Varázsigeként ismételgetve vele lesznek akkor is, amikor éppen nélkülem kell megküzdenie az őt ért fájdalommal.

 

2018\02\13

"Tigris mondjon butaságokat!"

A gyerekek a bennük keletkező feszültség oldására gyakran folyamodnak játékos megoldásokhoz. Egyszer valahogyan a kezembe került egy plüss, Tigris a Micimackó meséből, és mély hangon megszólaltattam. A gyerekek beszélgetésbe elegyedtek vele. Ahogyan haladt a diskurzus, Tigris egyszer csak hencegni kezdett, hogy ő milyen okosságokat tud. Meg is kérdezte a kicsiktől, hogy mondjon-e egyet. A gyerkőcök tágra nyílt szemekkel várták a nagy tudományt, mire Tigris kijelentett egy nyilvánvaló ostobaságot. "Nem is!" - mondták kacagva. Szívből örültek hogy lekörözhetik csíkos bundájú haverjukat, majd tájékoztatták róla, hogy ez butaság és megosztották vele a helyes választ. Tigris sem hagyhatta magát, újabb és újabb "okosságokat" dobott be, ők pedig nagy boldogan javítgatták kelekótya barátjukat, akit kicsit meggyömöszöltek, lebunyóztak és harapdáltak is eközben. Miket is szokott állítani ez a hibbant pajtás? Például: "Az emberek szeme lila, citromsárga és narancssárga színű lehet." "Nagyon okos voltam, mert amikor ment a hasam savanyú uborkalevet ittam." "Ha öt almából megeszek kettőt, tíz marad." Ilyenkor az apróságok dőlnek a nevetéstől, versengve próbálják kioktatni Tigris komát. Miért is szuper ez a játék? Oldja a feszültséget, hisz a kíváncsiság, a jókedv és a közös élmény nem hagy teret a szorongásnak. Segít saját relatív "tudatlanságukból" eredő rossz érzéseik feldolgozásában. Ezen túl még új dolgokat is tanulhatnak egymástól. Egy időben minden egyes nap játszottunk ilyet, de manapság kérlelnek: "Tigris mondjon butaságokat!" Ekkor aztán beindul a móka, amibe már a legkisebb is bekapcsolódik. Amikor őt kérdezi Tigris, hogy nagyon okos volt-e, a lányok viselkedését figyelve Kristóf nagy komolyan csóválja a fejét és határozottan állítja: "Nem!" 20180212_100801.jpg