Mit mutatsz magadról, mit mondasz másokról?

Egy tökéletesnek tűnő társadalomban gyakran esünk abba a hibába, hogy azt érezzük, nem szabad hibáznunk. Nem szabad, mert megbélyegeznek, címkéznek, ítélkeznek felettünk. Egy apró tévedés, helytelennek tűnő döntés, unszimpatikus cselekvés és vetítővásznakká válunk. Mások vetítik ránk saját belső feszültségeiket, frusztrációjukat, elégedetlenségüket. (Ami azonban többet árul el róluk, mint rólunk.) Tehetik ezt, mert cseppet sem ismernek minket. Nem ismerik az okokat, a körülményeket. A személyiségünket, az életutunkat, a démonainkat, a szándékainkat. Ezért egyáltalán nem elnézőek velünk. A rögtönítélő bíróság azonnal hirdet, egy gyenge lábakon álló vád alapján beskatulyáz minket. Innen kiszabadulni, csak egy módon lehetséges. A szabadság útja a kapcsolódás, az őszinte beszélgetés, a nyitás a másik felé. Különben nézhetünk ferde szemmel egymásra, meglátni a másikban az embert nem fogjuk. Míg a maszkunkat le nem vesszük, szinte mindannyian ugyanolyanok vagyunk: szürkék és unalmasak. Csupán az különböztet meg minket egymástól, hogy a másikban éppen milyen húrokat pendítünk meg. orca-image-1522226935657_jpg_1522226935778.jpeg

De amint megmutatkozunk, valóságossá és akár elfogadtatóvá válunk. Kilépünk a fényre, ahol már nem lényegesek a minket körülvevő tárgyak, meg az elért rangok, sem a facebook posztok. Egymás előtt lecsupaszított szívvel állunk és kapcsolódunk. A hibáink és sebeink pedig épp azok, melyek közelebb hoznak minket. Emberivé tesznek. Persze nem tökéletessé, csak emberivé. De talán ez utóbbi a lényegesebb.