Apás szülés

dorkajulius2_004.JPGEredetileg én szerettem volna, hogy a férjem bent legyen a szülőszobán. Úgy gondoltam, hogy - mint annyi mindenben - ebben a helyzetben is támogat majd: megnyugtató biztonságot ad, közvetíti pár csekélyke kérésemet a kórházi személyzet felé és egyszerűen nem hagy magamra. Úgy éreztem, hogy mivel egy pár vagyunk, életem ezen fontos feladatát mindenképpen vele együtt szeretném végigcsinálni. Ő beleegyezett. Bevitt, felkísért, a táskámat hozta, mellettem ült, innom adott. Örültem, hogy nem aggódott, nem masszírozott, elviselte a tehetetlenséget. Nem avatkozott be, nem sürgetett, nem kérdezett feleslegesen. Hagyta, hogy egyedül végigcsináljam. A jelenléte pedig szétáradt körülöttem. Láthatatlanul is támogatott engem. A tolófájásoknál sem az eseményeket figyelte, a fejemnél állt és éreztette törődését. Aztán hirtelen a mellkasomra tették Őt, akiért küzdöttünk, és abban a pillanatban családdá lettünk. Meghatottan egymás szemébe néztünk, ezzel a szövetség megpecsételődött közöttünk. Majd a férjem piciny kis testét karjaiba vette, ringatta, és ez a csöpp kislány örökre elvarázsolta. Az apás szülést családi hagyománnyá tettük, mindhárom gyermekemet támogató jelenlétében hozhattam világra. Hálás vagyok, hogy velünk volt, oltalmazott, megerősített akkor, és teszi ezt azóta is.