Gyermekem, engedlek...

Nem beszéltél. Mikor sírtál riadtan kérdeztem: "Mi a baj?" Sötétben tapogatózva kerestem, merre vagy. S te nem feleltél, nem értettél. Közünk volt egymáshoz, éreztelek. Figyeltem a mozdulataidat, tanultam jelzéseidet, így fejtegettem valóságodat. Rád találtam, megnyugodtál. Új voltál és ismeretlen, egy talány. Mint piciny magocska bontakoztál ki, s én kezdtelek egyre jobban felfedezni. Egyetlen voltál, vagy és leszel. Az emberi lét fejlődésének folytonosságából - mint parányi ecsetvonások a fehér papíron - jelent meg érzéseidnek, gondolataidnak, szokásaidnak és jellemednek színes rajzolata, sejtelmesen fellibentve a fátylat arról a csodálatos alkotásról, amely te magad vagy. Már jobban láttalak. Csodáltam tökéletességed, szerettem hibáidat, éreztem érzéseidet. Szemeid tükrében fedeztem fel magam. Szavaid közelebb hoztak, de a lépteid eltávolítottak. S te elfutottál tőlem. Megkaptad feltétel nélküli szeretetem, mégis elhagytál engem. Mint díszeitől megfosztott karácsonyfa, álltam, és néztelek. Szemeimben könnyek, szívemben űr, arcomon lágy mosoly. Bíztam benned, engedtelek. Fájt, hisz még most sem ismertelek. Lelked óceáni mélységeit és himalájai magasságait nem érinthettem. Itt hagytál szabadon, fogságot áhítva. Ó, ha még egyszer rabul ejtenél ölelő karjaiddal, lebilincselő tekinteteddel! De nem! Ez már a te életed. Köszönöm minden lélegzetvételed, az összes remekművedet: a rajzokat, a verseket, átható őszinteségedet, az együtt töltött perceket. Engedlek, mert szeretlek.dscf2324.jpg