Tavaszi tél

20180302_162615.jpgTavasz volt. Madárcsicsergős, langyos, kellemes. Már éppen kezdtük kinyújtóztatni tél folyamán elgémberedett végtagjainkat, belélegezni a felengedő föld sóvárgó illatait, mikor a tavaszt, mint gyönge lányt lökte félre a tél. Zord úrként dühösen rázni kezdte a múlt börtönének rácsait, majd felszakítva azokat, remegésre késztetett embereket és állatokat. Hisz nincs itt az ideje! Mégis uralkodik és hatással van mindenre, amihez fagyos kezével hozzáér. Olyan, mint egy rémálom, mely a hajnali derengés hatására sem veszít erejéből, rányomva bélyegét az egész napra. Valamit mélyen belül megmozgat. A múlt sötét erdejéből elejtett prédaként vonszolja magával és a napsütötte tisztáson földre veti: „Íme. Itt van.” – mondja. S mi nem akarjuk látni, szemünket becsukva, fejünket elfordítva hátrálnánk, de nem lehet. Nincs hová. A gyerekek erről mit sem sejtenek. Ők csak a szépségét látják. Nem érdekli őket, hogy miként kellene lennie, csak az, ami van. Nem gondolnak köré többet, csupán egyszerűen elfogadják olyannak, amilyen. Fehér, hideg és jó. Nem hadakoznak ellene, vele hócsatáznak. Nem lökik el az útból, szánkóznak rajta. Nem akarják leépíteni, inkább hóembert építenek belőle. Mondhatnak bármit a hírekben, mutathat bármit a naptár, kacagásukat kedves nagyapóként lágyan körülöleli a havas táj.