Félsz a szüléstől?

Mikor már látványosan gömbölyödött a pocakom, ismerősök és ismeretlenek érdeklődve kérdezték, hogy mikorra vagyok kiírva, fiú-e vagy lány a baba, mi lesz a neve. Tudom, hogy sokan ezeket a kérdéseket sem szívesen válaszolják meg, tolakodónak érzik a kíváncsiskodást vagy egyszerűen untatja őket ugyanazt a választ ismételgetni nap mint nap. Én kifejezetten szerettem a témát és büszkén meséltem az éppen aktuális jövevényről. Azonban volt egy kérdés, amit nem akartam hallani.

A kiírt dátum felé közeledve egyre többen tudakolták, hogy félek-e a szüléstől. Az első gyermek érkezése előtt volt ez jellemző. "Nem."-mondtam, ami igaz is volt meg nem is. Egyrészt nem rettegtem borzalmasan, apás szülést terveztünk, informálódtam a témában, amennyire lehetséges volt, és bíztam valamiféle "felsőbb erőben": a gondviselésben vagy a biológiában: testem bölcsességében. Másrészt viszont ijesztő volt belegondolni, hogy annak a babának, aki bent van, mindenképpen ki kell jönnie onnan. Megtörténik velem, ami ősidők óta a nőkkel szokott: életet adnak egy másik embernek. Az örömteli várakozás élménye és a fájdalomtól, komplikációktól és kontrollvesztett állapottól való félelmeim összekavarodtak. A domináns érzés a boldogság volt, de lelkem mélyen éreztem: életem legnagyobb próbatétele előtt állok. Visszatekintve a várandósságomra, tényleg valamiféle módosult tudatállapotban, másállapotban voltam. Hisz józan ésszel mérlegelve a szülést, a kockázatokat, a változásokat, számtalan eshetőség felmerülhetett volna bennem. A szorongást keltő negatív dolgokat igyekeztem kerülni még gondolati szinten is, és alapvetően egy érzelmileg felfűtött állapotban vártam a nagy találkozást Dorkával.

Veronika születése előtt a szüléstől és a fájdalomtól már egyáltalán nem féltem. Tudtam, hogy könnyebb lesz, mint előző alkalommal, és meg voltam győződve róla, hogy képes leszek elviselni. Abban is biztos voltam, hogy a babával minden rendben lesz. Egy dologtól viszont tartottam: attól, hogy indokolatlanul beavatkoznak majd a szülés folyamatába. Nem akartam rutinból oxitocint, sem burokrepesztést, sem sürgetést. Az azért nyilvánvaló volt számomra, hogy vajúdó nőként nem szeretnék különösebb szóváltásokba bonyolódni, ezért az aktuális "szülési tervemben" szereplő 3-4 kívánságom teljesítésének menedzselését ismét a férjemre bíztam. Plusz feladatként itt már meg kellett szerveznünk Dorcika felügyeletét is, illetve felkészítenünk őt az elképzelhetetlenre: kistestvére lesz. Egy nyári napon, elég erőteljes méhösszehúzódások kíséretében elaltattam Dorkát, hazahívtam a férjemet, megvártuk mamát és miután uzsonna közben megrepedt a burok, elindultunk a kórházba. Mosolyogva mentem szülni, teljesen rá tudtam hangolódni a folyamatra, mert mindennél jobban szerettem volna már Veronikát a karjaimban tartani. 

Kristóf születése előtti domináns félelmem ismét a kórházi ellátórendszerrel kapcsolatos volt, holott szerencsére egyik szülésem sem volt traumatikus élmény. Averziómat erősítették jelen terhesgondozásom esetében például: az előzetes tájékoztatás nélküli beavatkozások, melyek elkerülhetők lettek volna, és a nem nyíltan tervezett szülésindítás. Ehhez társult később, hogy éreztem, mintha nem lenne minden úgy, ahogyan lennie kellene. Ekkor már a picúrt féltettem komolyabban. A várva várt napon először volt az a benyomásom, hogy partnerként kezeltek a szülésemmel kapcsolatban és átélhettem, hogy milyen érzés elmenni egészen a határig, a poklok pokláig, és onnan mennyei díszben visszaérkezni egy mellkasomon pihenő kis lélekkel.

Igen, féltem a szüléstől. Féltettem a gyermekeimet, féltettem önmagamat. De bármikor visszamennék és kínok közt szenvedve, glóriával a fejem felett, szemeimben örömkönnyekkel élném újra a pillanatot most és mindörökre.

dscf2899.JPG