Őszinte vallomás az anyaságról egy pszichológus tollából

Mióta az eszemet tudom, imádom a gyerkőcöket: gondoskodni róluk, játszani velük, tanítgatni őket, segítségükre lenni, ez nagyon jól ment nekem már gyerekként is. Felnőve olyan szakmát választottam, mely kapcsán még inkább megismerhetem e nyitott szívű kis emberkék világát. Életem legfőbb értelmének és céljának pedig mindig is azt tartottam, hogy egyszer nekem is gyermekeim szülessenek. Akiket nevelhetek, szerethetek, majd kellően felvértezve világgá engedhetek. Anyukám, a maga gyermekcentrikus hozzáállásával jó példával járt előttem, bár voltak olyan megnyilvánulásai, döntései, melyek kapcsán, megfogadtam, hogy én máshogyan fogom csinálni. Lépésről-lépésre igyekeztem felépíteni a Nagy Anya képét mint énideált. Emlékszem, hogy hatodik vagy hetedik osztályos lehettem, mikor ének órán tanultuk a Brahms-féle Bölcsődalt, a "Csendes álmot, jó éjt..." kezdetűt. Én akkor elhatároztam, hogy ezt fogom énekelni a babámnak, és így is lett. Szóval már kislánykoromtól fogva roppant tudatosan készültem az anyaságra. Az álmom valóra vált: hatodik éve járom az anyaság útját, batyumban három gyerekkel. Ez idő alatt sokat változtam én is és az anyaságom is.

_dsc1319.JPG

1. szakasz: Tökéletes Anya

Mikor megfogant az első babám, minden kezembe kerülő kiadványt, könyvet elolvastam a témában, a netet bújtam, kismamatornára jártam, és igyekeztem felvenni a kapcsolatot az én kis pocaklakó babámmal. Most sem csinálnám másképpen, hisz rengeteg információval a fejemben, felkészülten és harmóniában várhattam az érkezését. A várandóság csendes és nyugodt időszaka után éles váltás következett, amire őszintén szólva lehetetlen lett volna felkészülni. Megérkezett az én egyetlen, szépséges, babaillatú, pihe-puha, tökéletes Dorka babám. Vele együtt elárasztott egy mérhetetlenül nagy halom felelősség, melynek szele a férjemet is megsuhintotta. Olyan hatalmas, hogy szó szerint hetekig szédültem tőle. Elképzelhetetlen érzés volt addig számunkra, hogy mivel jár, ha egy emberke élete kizárólag tőlünk függ. A szívem csordultig volt, annyira tele, hogy sokszor a szememből folyó könnyek könnyítettek a lelkemen. Hiszen annyira, de annyira szerettem. Én, az Anyukája. Ott volt ez az ártatlan csöppség. Egész valómmal azon igyekeztem, hogy az ő életét megkönnyítsem. Minden körülötte forgott. Egyszerűen nem voltam képes megtenni, hogy ne mindenben az ő érdekeit tartsam szem előtt. Nem önmagamért akartam Tökéletes Anya lenni, hanem érte. Semmilyen rossz érzést nem akartam beengedni, semmilyen téren nem akartam csorbítani az érdekeit. Persze olykor hibáztam és rettentő bűntudat gyötört. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mit hogyan csináljak, milyen elveket kövessek, hol húzzak határokat. Ezeket legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint meg is tettem. Így cseperedett a picinyem kétévessé.

2. szakasz: Sz@ranya

Ha az embernek egy gyereke van, akkor arra az egyre jut kettő darab keze. Ami azt jelenti, hogy bármilyen helyzetet képes kezelni, még a legmakacsabb hisztit is. Az a két szabad kéz meg tud tartani, ölelni, fel tud venni. De ha az embernek kettő gyereke van, akkor a kezek száma gyakran nagyon kevésnek bizonyul, mert apa plusz kettő kenyeret is kereső keze nem mindig elérhető. Mikor megérkezett Veronika folytatni szerettem volna a korábbi tökéletes életünket, valamint bővíteni terveztem egy újabb tökéletes anya-gyermek kapcsolattal. Igen ám, de ehhez kettő darab Tökéletes Anyára lett volna szükség, így hát megpróbáltam osztódni. Mikor a babámat altattam, etettem nyomasztott a kétévesem hiánya, mikor a kétévesemmel játszottam, foglalkoztam kínzott, hogy nem lehetek a kicsivel. Két hónapomba telt, mire érzelmileg átlendültem a tényen, hogy megkettőződni nem lehetséges. De miért is kellett volna? Hisz Dorka az apukájával is prímán megfürdött, legózott vagy éppen elaludt. Ám a Tökéletes Anyák már csak ilyenek, mindent egyedül akarnak tökéletesen csinálni. Ettől kezdve jó párszor szembesülnöm kellett vele, hogy nemhogy tökéletes nem vagyok, de kifejezetten sz@ranya tudok lenni. A gyermekeimnek továbbra is a legjobbat szerettem volna, de az állandó készenléti állapot, a nehezen kezelhető helyzetek, olykor egész csúnya negatív érzelmeket csaltak ki belőlem. Ám semmiképpen sem szerettem volna a sz@ranyaságot önzésem lobogójára tűzve lengetni, hogy igen, én ezt bevállalom, ilyen vagyok. Azért sem, mert nem vagyok, és azért sem, mert jobban tisztelem a gyermekeimet, mintsem, hogy ilyen anyát adjak magamból nekik. Az elveim mellett továbbra is kitartottam a gyermekeim és önmagam miatt.

3. szakasz: Elég jó anya

Idővel aztán hoztam egy döntést az életemről, sok mindent elengedtem. Elengedtem az áldozat-szerepet, a negatív érzelmekhez való ragaszkodást, a megfelelési kényszert. Változtam és az életem is pozitív irányba változott. Ahogy Veronika cseperedett egyre rugalmasabbá váltam, így lett belőlem a jól ismert winnicott-i "elég jó anya". Imádtam a lányokkal foglalkozni, figyelni a fejlődésüket, természetessé vált számomra az anyai szerep. Megengedhettem magamnak, hogy néha hibázzak. Kristóf már ezt az "elég jó anyát" kapta, mindazzal a törődéssel, szeretettel, ami a lányoknak is jutott. Az idő teltével azonban valahogyan mégsem tetszett nekem ez a fogalom, ez az állapot. Tökéletes akartam lenni, voltam szörnyű is, akkor most legyek elég jó? Egy újabb skatulya, egy amolyan langyos víz. Olyan ez, mint az iskolában a "megfelelt", ami kettestől négyes osztályzatig bármit jelenthet. Mindig is utáltam. Egy nagy kalap alá vesz mindent. Ezt a kalapot én bizony nem hordanám szívesen, akármennyire is mondjuk mi, pszichológusok, hogy milyen szép kis kalap, nem túl jó, de nem is túl rossz. Valami más koncepcióra volt szükségem.

4. szakasz: Egyre jobb anyává válni

Ennek megtalálásához részben hozzájárult remek szupervízorom, a férjem egy eszmefuttatása az anyaságról. Mármint hogy ez egy tanulási folyamat. Másrészt az egyik agykontroll könyvben olvasott "egyre jobbá válás" mikéntje indította be a fantáziámat. Elővettem a Nagy Anyát, hisz Ő mutatja a célt. Megtartottam az érzelmeimet, a hatékony problémamegoldó készségemet, a nyugalmamat. És várom a hibáimat, mert azok mutatják az utamat a célomhoz, mozgásban tartanak, motiválnak, emberivé tesznek, fejlesztenek és egy hitelesen megélt anyasághoz vezetnek. Így folytatom az utamat: hegyre fel! Batyumban három kismadár. Mire felérek, talán repülni is megtanulnak.

_dsc1277.JPG