Ugye ti nem haltok meg?

"Ugye ti nem haltok meg?" - kérdezte reggeli közben Dorka. Apa és anya letették az evőeszközöket, egymásra pillantottak, majd Dorkára tekintve kezdték a választ: "Egyszer majd igen. Ha leéltük az életüket. De ne aggódj, mert egészségesek vagyunk. Még nagyon sok dolgunk van a világban, például, hogy felneveljük a kislányainkat: téged és Veronikát. - mondta higgadtan anya. - Nagyszülők is leszünk majd, mert a ti gyerekeitek lesznek a mi kis unokáink. Velük is szeretnénk játszani, foglalkozni. - folytatta lelkesen apa. Dorka érdeklődve, csodálkozó tekintettel figyelt. - "Sőt még lehet, hogy dédik is! Olyan öregek, mint dédimama." - tette hozzá életörömöt sugározva anya. A válasz teljesen kielégítette Dorka kíváncsiságát. Valószínűleg könnyen bele tudta illeszteni az általa - a halál témájában - eddig elsajátított információcsomagba. Ugyanis nem ez volt az első alkalom, hogy a nem-lét kérdésköre felmerült a családban. A történet úgy teljes, ha az elejéről kezdjük.

dor.jpg

Dorka megszületése után három héttel elveszítette a nagypapáját. Pocaklakóként még hallhatta Józsi papa hangját, ám megszületése után már nem találkozhattak. Zsuzsi mama adott egy fényképet, melyet anya és apa bekeretezve a gyerekszoba polcára tett és ezzel Józsi megkapta a Józsi papa elnevezést. Mikor Dorka cseperedett anya gyakran felemelte a képhez. Ahogy csöpp ujjával rámutatott, anya pár érzelmekkel dúsított mondatot említett róla: "Ő Józsi papa. Meghalt, a másvilágon van. Nem találkozhatunk egy ideig, ezért szomorúak vagyunk. Szeretjük, és ez örökre összeköt minket. Fentről vigyáz ránk." Majd rendszerint egy hozzá kapcsolódó rövid történetet mesélt: mit szeretett, milyen gyerek volt, mire tanította volna meg Dorkát. Ezekhez a történetekhez apa is hozzátett, esetleg anya kért pontosítást, további adalékokat tőle édesapjáról. Dorka figyelmesen hallgatott és minden alkalommal kissé viccesen próbált szomorú arcot vágni: felhúzta orrocskáját, szemeit összeszorította, mint aki sír. 20 hónapos korától kezdve hosszú hónapokon át minden egyes nap elmondta szüleinek, hogy Józsi papa meghalt. Dorka intellektuálisan rendkívüli gyerek, de a halál témájával érzelmileg nem igazán tudott mit kezdeni. Hisz még 2 éves sem volt! Valamelyest tanúja lehetett a család feldolgozási módjának, hisz látta, érzékelte, érezte a könnyeket, a fájdalmat és a lassú elengedést és egyszerre már nem emlegette Józsi papa halálát.

Kezdő óvodásként egyéb módon jelent meg nála az elmúlás kérdésköre. Mikor anya az oviba vitte, megpillantott egy halott madarat. Anya nem próbálta bagatellizálni az eseményt. "De még él!" - jelentette ki reménykedő tekintettel Dorka, kérdőn anyára pillantva. "Nem. Meghalt, de csak a teste. A lelke elszállt a másvilágra, ott él tovább." "Mint Józsi papa meg dédipapa" - tette hozzá Dorka. "Igen. A teste pedig itt maradt. Levetette, mint ahogyan te is leveszed a piszkos ruhát este. Az a földet táplálja, fű és más növények, például búza lesznek belőle. A búzát pedig felcsipegeti egy kismadár. Így megy körbe-körbe, ez az élet rendje!" Dorka megértette a dolgot, de nem volt könnyű számára befogadni. Anya próbálta játékba, rajzolásba vonni a témát, de Dorka nem igazán adta bele magát. Még hónapokig félt a halott madártól.

Nemrégiben egy kis katicabogárkával játszott, ami egy óvatlan pillanatban Verus kezébe került. Veronika pedig apró felfedező módjára agyonnyomta szegénykét. Erre átszakadt a gát és Dorka zokogásban tört ki. Anya ölébe vette. Hagyta, hadd engedje ki a fájdalmát.

Most, hogy Dorci lassan 4 éves lesz, már nem központi, de még mindig fontos témája a mulandóság. Az Oroszlánkirály mesekönyvet lapozgatva szembesült néhány állat csontvázával. Nem szeppent meg, hanem egyszeriben már ő magyarázta Veronikának, hogyan is zajlik az Élet Nagy Körforgása.